Kórusban énekelni: öröm és vidámság, utánozhatatlan közösségi élmény, életreszóló védőháló. Ki, miért csatlakozik egy kórushoz? Mit ad a közös éneklés? Közösség sorozatunk új cikke a kórusvilág felfedezésére hív.
Kottákból készített szélforgók, színes CD-kből és pom-pomokból készült álomcsapdák, és a kis utcákat átjáró jókedv. Június 9-én az arra tévedő, mit sem sejtő járókelők számára is nyilvánvaló lehetett, hogy különleges eseménynek adott teret a Palotanegyed. A Kórusok Éjszakája (KÉJ) fellépői megtöltötték hangjukkal a városrészt, mindenfelől áradt a zene.
Az egyéjszakás zenei kaland immár hatodik éve a nyári budapesti kulturális paletta különleges színfoltja. A rendezvénysorozata kodályi kórusmozgalom szellemi örökségét viszik tovább: Tóth Árpád művészeti vezető és Borbás Réka főszervező egyaránt azt vallják, hogy énekelni mindenki tud és a kóruskultúrát nem kell koncerttermekbe zárni. „Magyarország egy éneklő ország. Szeretnénk új perspektívába helyezni a hazai kórushagyományokat; megmutatni, hogy a mai fiataloknak is van keresnivalójuk a „kórusosdiban” – meséli Tóth Árpád.
Cikkünk ide kattintva nyomtatható pdf-ben is letölthető.
A zenekedvelő közönség idén 76 koncertből válogathatott: a változatos stílusokat képviselő hazai profi és amatőr kórusok mellett mindig vannak külföldi fellépők is, idén Írországból, Malajziából és Szlovákiából is érkeztek énekkarok. A rendezvényt kezdetektől fogva a Csíkszerda kórus önkéntesei szervezik, akik minden évben újabb és újabb ötletekkel készülnek. „Az évek során alakult ki például az Éneklő Utca koncepció: az este folyamán két alkalommal kb. 10-15 kórus szinte szó szerint végigénekli az utcákat. Olyan, mint egy zenei svédasztal, vagy kulturális étlap – a közönség megkóstolhat sokféle muzsikát, egyúttal végig hömpölyög a Palotanegyed utcáin” – meséli lelkesen Árpád, aki nemcsak a KÉJ, hanem a Csíkszerda kórus művészeti vezetője is.
A zene mellett a helyszín is fontos része a KÉJ koncepciónak, mesélik a főszervezők. A Palotanegyed hangulatos hátteret adott a kórusoknak, a kockaköves utcák, borostyánnal körbenőtt udvarok és impozáns épületek nélkül nem lenne ilyen varázslatos az este. Ilyenkor be lehet menni máskor nem látogatható helyekre – kézzelfoghatóvá válik, hogy valami nem mindennapos dolog részesei vagyunk.
A Kórusok Éjszakája attól is különleges, hogy bevonja a nézőt és megajándékozza az éneklés közösségi élményével. Az este folyamán, de különösen a záródal közös éneklésekor a közönségből is közösség formálódik, még ha csak rövid időre is. Olyan ez, mint bármilyen színházi vagy sportélmény, a lényeg, hogy van valami, ami összeköti a résztvevőket – közösen csodálkozhatnak rá, ahogy a pesti utcákon zene és harmónia születik.
Az éneklés tényleg legyen mindenkié?
Kodály azt tanította, hogy legyen a zene mindenkié. A közös éneklés öröme mindenkinek jár, a közösségbe bárki bevonható. „Én hiszek abban, hogy mindenkinek van hangja” – meséli Gózon Éva, a budapesti Virágzó Énekegyüttes vezetője, akik 3 éve visszatérő fellépői a Kórusok Éjszakájának. „Ha egy közösségben az emberek hétről-hétre együtt énekelnek, egyszerűen összerezonál a hangjuk – előbb-utóbb mindenkinek fejleszthetővé válik az énektudása. A Virágzó mellett a Meixner Általános Iskolában vezetek alsós kórust, ahol szintén megtapasztaltam ezt: egy év alatt elértük, hogy a kórus bátran, egységesen és tisztán szól, pedig év elején még sokféle és bátortalan hangok is voltak a kórusban. Talán az az oka ennek, hogy közös szellemiségben együtt énekelni annyira erős egységélmény, hogy az összerezonálás nemcsak a gyerekek szívében, hanem a fejben és hangjában is megszületik.”
A hazai zeneoktatásról korábban itt írtunk. Az Összkép Zene sorozata a 2016-os Zeneipari Jelentés legizgalmasabb eredményeket dolgozza fel – cikkeink többek között a zenefogyasztási trendekről és szerzői joggal kapcsolatos kérdésekről szólnak. Sorozatunk a készülő 2018-as Jelentés adataival folytatódik.
Emellett külön teret kell adni azoknak, akik tehetségük, ambíciójuk miatt komolyabban is szeretnének zenével, énekléssel foglalkozni. Míg Éva az általános iskolai kórusban mindenkit szívesen lát, a Virágzó Énekegyüttes válogatott társaság. „A 10 fős vegyeskarból szinte mindenkivel dolgoztam már együtt – vagy az iskolai kórusban, vagy a zeneiskolában, ahol ahol népi hegedűt és népi éneket oktatok. Ezek a fiatalok mind énekelnek, hangszeren játszanak és ilyen-olyan zeneiskolai, énekkari dolgoknak köszönhetően egymást is jól ismerik.”
Mészáros Péter és Vinkler Andrea, a Pázmány Egyetemi Kórus Junior Tagozat alapítói és vezetői is hasonlóan gondolkoznak. Mindkettejüknek komoly zenei háttere van. Andrea az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumban angoltanár, emellett több kórusban énekel és a Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekarban csellista. Péter pedig az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium vezetőtanára, az iskolai kórus egyik vezetője, emellett több énekegyüttes alapítója, vezetője és tagja. „Az egyetemi kórus junior tagozata szeptemberben alakult, úgyhogy ez egy nagyon friss történet, és elég érdekesen alakult az első év ” – kezdi Andrea. A kórus tényleg megfelel a kodályi eszméknek, hiszen kurzusként mindenki felveheti, 2 kreditért.
„Az első félévben csupán tizenöten voltunk, nagyon jó kis közösség alakult ki. A hír azonban gyorsan terjedt és a második félévben hirtelen közel százan lettünk” – meséli. „Elég nagy kihívás volt egy ekkora kórust szakmailag összehangolni. Vegyes volt az énektudás – egyesek jó adottságokkal, zenei képzettséggel érkeztek, de abszolút kezdők is jöttek. A motiváció is elég változatos képet mutatott: többen jöttek a potyakreditért, hiszen nem volt se beadandó, se vizsga. De sokan azért csatlakoztak, mert szeretnek énekelni, vagy mert szerettek volna egy közösségbe tartozni.”
A megsokszorozódott létszám azonban felvetette azt a kérdést is, hogy hány fővel lehet valódi közösséget létrehozni. „Mindig volt ilyen aggodalmam, hogy egy 100-200 fős vegyeskarból hogyan lehet igazi közösséget kovácsolni, hatékonyan együtt dolgozni” – teszi hozzá Péter. „Érdekes volt látni, hogy az első félév kis csapatából sokan el is mentek – nem tudtak mit kezdeni az új helyzettel.” A kórusvezetők is nehezen, ezért jövőre létszámkorlát és felvételi bevezetését tervezik – úgy vélik, 50-60 fő lenne az ideális.
Zaťko Veronika, a Kórusok Éjszakáján szintén fellépő Ipolybalogi Művészeti Alapiskola gyerekkórusának vezetője is azon az állásponton van, hogy a zene lehet és legyen mindenkié, de annak, hogy egy kórus szakmai és emberi közösségként jól tudjon működni, megvannak a természetes korlátjai. Az énekkar az ipolybalogi székhelyiskola és a környező falvakban található kihelyezett tagozatok kisebb létszámú kórusait egyesíti. „Mivel túl sokan lettek volna együtt a gyerekek, le kellett csökkenteni az énekkarosok számát annyi főre, hogy megoldható legyen a közös összpontosítás. Volt egy válogatás és húsz jó énekessel gyakorlunk tovább.” Igaz, havonta csak néhány órát, mert a próbák megszervezése még a kisebb létszámmal is nehéz feladat. A diákokat szállítását 25 km-es körzeten belül kell megoldani, ami alapvetően nem nagy táv, de a tömegközlekedés nem a legjobb, így a szülők és a tanárok vállalták a fuvarozást.
Azonban nem az az általános, amikor a túl nagy létszámot kell lefaragni, hogy jobban szervezhető legyen a kórus. Bár néhány évtizede, főleg a rendszerváltás előtt még erősebb volt a magyar kóruskultúra. Ennek egyik fő oka Péter szerint, hogy megváltozott az ének—zene szerepe a magyar oktatási rendszerben. „A rendszerváltás előtt még nem volt ennyiféle tagozat és specializáció az iskolákban. Az ének-zene tagozat, a kórus és a zeneoktatás volt szinte az egyetlen különlegesség, amit az iskola nyújtani tudott, így azok a szülők, akik valamilyen pluszt akartak adni, valamilyen közösségbe szerették volna tudni a gyereküket, zenetagozatos iskolába járatták őket. Még ha nem is szánták őket zenei pályára, vagy nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a zenének.”
Ma az éneklésnek sok más elfoglaltsággal kell versenyeznie. Ezerféle különóra között kell szétosztani a diákok idejét, a szerelemről, barátokról nem is beszéljünk. Egy felnőtt életében meg talán még több felé kell osztani azt a kevés időt, ami a munkaidőn túl megmarad.
Egy másik magyarázat lehet, hogy a korábbinál sokkal individuálisabb az emberek hozzáállása. „Míg a Trefortban a színjátszó kör 400-500 gyereket megmozgat, a kórus alig félszázat – bár a 40-45 fős kórus egy 600 fős intézményben még mindig jó arány. Azt látom, hogy egyedül a reflektorfénybe állni, egyedül kitűnni valahogy vonzóbb, mint közösen létrehozni valamit” – fűzi hozzá.
A kórus olyan, mint egy életbiztosítás
Pedig a közös alkotás öröme, értéke felbecsülhetetlen – ebben valamennyi kórusvezető és kórustag egyetért, akivel a cikk készítése során beszélgettünk. „Az, hogy közösen létrehozunk valamit, alapvető gyerekkori élmény számomra és azóta is nagyon sok területen meghatározza, azt, ahogyan gondolkodom” – vélekedik Mészáros Péter. „A kórusban nagyon sokat tanulok arról, hogyan lehet az embereket egy csapattá összekovácsolni. Ez osztályfőnökként nagyon hasznos.”
„Az éneklés szuper dolog, amit közösen lehet csinálni, de ennél több is: igazi közösségi élményt tud adni” – véli Gózon Éva. „ A szüleim néptáncosok voltak, ott is találkoztak, így én gyakorlatilag egy olyan közösségbe születtem bele, ahol 8-10 család összejárt és ott volt egymásnak jóban, rosszban. Ezért engem a tanításban is az motivál, hogy ezt a közösségi élményt adjam meg a gyerekeknek.”
Közösség sorozatunk nyitócikkében a természetjárók világáról írtunk. Három természetjáró közösséggel indulunk útnak, hogy megtudjuk, ki mit keres, és mit talál az erdőben.
A közös éneklés élményeket ad, színesebbé, tartalmasabbá teszi a mindennapokat. Ez élteti a 2000 fős Romhányon működő Dalárda tagjait is, akik részben hagyományőrző, részben pedig közösségerősítő céllal szervezték újjá a település férfikórusát 2008-ban. „Bordalokat és katonadalokat énekelünk, mint valamikor az elődeink, illetve a népdalok és egyházi énekek jöhetnek még szóba” – meséli Hajdú István, aki feleségével, Hajdú Évával vezetik a kórust. Egyedül nekik van zenei képzettségük, Éva kórusvezetőként segíti őket. A többiek lelkes amatőrök. Jelenleg 22-en vannak, a legfiatalabb tag 36 éves, a legidősebb túl van a 70 éven is.
Hajdú István szerint a zene az egyik legjobb közösségszervező erő, közös élményeket ad. A Dalárda nagyon fontos a tagjainak, emiatt is csatlakoznak újak, fiatalabbak is szívesen. „Nagyon összetartó a közösség, az éneklés öröme és a közösségi élet tart össze minket” – meséli István. Na meg a mulatozások, amiknek híre megy a településen. „Szeretünk enni-inni, ünnepelni is a próbák után – a sok tag miatt pedig adódik is indok az ünneplésre, valami szülinap, névnap mindig van. Ha összegyűlünk, annyi a vidámság és a humor, hogy az egész környékre átragasztjuk a jókedvet. Az egyik kedves emlékem, amikor Csernakeresztúron énekeltünk a misén, és a pap azzal fordult a hívekhez, hogy: >>Látják, kedves hívek? Itt is el lehet tölteni egy órát, nem csak a kocsmában!<<”
Mészáros Péter szerint egy kórushoz tartozni olyan, mint egy életbiztosítás. „A különféle iskolai, intézményhez kötődő énekkaroknál állandóan számolni kell a változással: mozog a létszám, mindig van lemorzsolódás; osztályok elballagnak, a fiúk mutálnak – összességében nem olyan szilárd az elköteleződés. De ha olyan igazi kórusközösséghez tartozunk, ami akár 15-20 éven vagy egy egész életen át elkíséri az embert, akkor sok minden történhet az életben, mindig lesz valaki mellettünk. Apukám a mai napig énekel abban a kórusban, ahol fiatalon édesanyámat megismerte. Együtt vannak a szakmai alkalmakkor, mint egy kórusverseny, megosztják az örömöket – énekelnek például a tagok esküvőin. És ott vannak egymás mellett a bajban is, legyen szó betegségről, anyagi vagy magánéleti nehézségekről” – meséli.
Befogadó és nyitott közeg
Sokan és sokféle módon foglalkoznak a zene és az éneklés jótékony hatásával. Aki zenél, könnyebben veszi az akadályokat más tantárgyakban és az élet különféle területein; a zenélés, éneklés figyelemre és fegyelemre tanít; a zene felszabadít – a sort hosszasan lehetne folytatni.
Azonban a kórusvezetők és kórustagok, akikkel beszélgettünk, egyöntetűen azt emelték ki, hogy a közös éneklés nyitottabbá, befogadóbbá tesz. Az élet szépségeire és a másik emberekre egyaránt.
Gózon Éva már a legkisebbeken is tapasztalja a zene és az ének fejlesztő hatását. Zenebölcsi foglalkozásokat is tart, ahol többször is látta, hogyan nyílnak meg a gyerekek a közös foglalkozásokon. „Járt hozzám egy nagyon zárkózott kislány, aki nemcsak keveset beszélt, de nem is engedett közel magához senkit. A zenés foglalkozásokon viszont egyre inkább részt vett – ha nem is a többi gyerekkel, hanem kicsit távolabb, de részt vett, figyelt és fokozatosan engedte közel magához a többieket, köztük engem is. Év végére már az ölembe ült és a kör közepén táncolt a többiekkel.”
„Az egyetem utolsó félévében Finnországban voltam cserediák. Világéletemben kórusban énekeltem, zenekarban zenéltem – s akkor először kiszakadtam ezekből a közösségekből és nagyon hiányzott. Nagyon hamar megtaláltam a tamperei egyetem kórusának hirdetését, hogy várják új tagok jelentkezését, akár cserediákokét is. Senkit nem ismertem, mégis már az első próbán otthon éreztem magam” – meséli Vinkler Andi.
Ez a befogadás az iskolákban különösen fontos feladata lehet a kórusoknak. Valamennyi karvezető és kórustag megerősítette, hogy a kórus nagyon sokat tud segíteni a gyerekeknek abban, hogy jobban megnyíljanak. Akárcsak a beilleszkedésben: az énekkarban sok olyan gyerek is magára találhat, akiket a saját osztályközösségük kiközösített.
A zene jótékony hatása persze nemcsak gyerek- és fiatalkorban érezhető. „Több olyan kórustársam is van, akik felnőttfejjel kezdtek kórusban énekelni, mert úgy érezték, hogy éppen adott életszakaszban szükségük van egy közösségre, ahol megerősödhetnek. Én személy szerint manapság egyre kevésbé bízom a nagy állami intézményekben, és a saját kis közösségeimhez, ha tetszik, intézményeimhez menekülök, mint a család, a kollégáim vagy a barátaim. A kórus is egy ilyen kis sziget a mindennapokban, ezért is olyan értékes. Ugyanakkor azt sem tartom jónak, ha valaki csak a közösségi dolgok miatt jön énekelni, felnőttként a szakmai érdeklődés is nagyon fontos” – teszi hozzá Mészáros Péter.
Tenni, tenni kell!
Kórusban énekelni: boldogság és öröm, szellemi és lelki feltöltődés. Sokat kap az ember, de ehhez áldozni is kell: energiát, időt, pénzt kell beletenni. S minél többet rakunk bele, annál többet kapunk.
„Jó lenne, ha tudatosulna az emberekben: azokat az ajándékokat, amit az ember kóruséneklés révén kap, máshonnan nem lehet elérni… Sokan csak felesleges idő- és energiabefektetésnek látják a kórusozást, pedig egyáltalán nem erről van szó” – hangsúlyozza Vinkler Andrea.
„Azok a kórustagok, akik önkéntesként csatlakoztak a Kórusok Éjszakája szervezőcsapatához, a következő évben rendre egyre többet, egyre nagyobb felelősséget vállalnak be. Mert örömmel, szívesen csinálják. Mert minél többet tesznek bele, annál többet kapnak” – emeli ki Borbás Réka.
Külön köszönet illeti Kovács Bettinát a cikk elkészítéséhez nyújtott sok segítségért.
Ezt is érdemes elolvasni!