Mi magyarok mindig a pohár üres felét vesszük észre. Ha valamiben nem vagyunk az élen, kudarcként éljük meg. Mi lehet ennek az oka? Hogyan lehet hasznunkra ez az önmarcangoló hozáállás?
Kritikusan gondolkozunk a jelen apró cselekedeteiről és a múlt nagyívű folyamatairól egyaránt. Nem, vagy csak szomorú lemondással fogadjuk el a sors által évszázadok óta kínált kompromisszumot. Lelkünk többet érdemel, Magyarországon a Nobel díj, az olimpiai arany, a világszintű vagy európai (erős kompromisszummal regionális) vezető pozíció érdemel elismerést.
Sok káros következménye van a kiemelkedő eredmény iránti folyamatos vágynak, annak, hogy az elvárásokat a korlátokra való tekintet nélkül fogalmazzuk meg.
- Ez a hozzáállás könnyen ad felmentést a lehetőségek reális kihasználásához szükséges erőfeszítések alól, hiszen azok nem elegendőek a diadalhoz. Minek hajtsak, ha úgysem lehetek dobogós?
- A biztonságot, jólétet, hosszú távú fejlődést hozó általános előrelépéshez képest felértékelődik a szűk területre fókuszáló, praktikusan kevésbé hasznos dicsőség. A büszkeségnek állítunk emlékművet, ahelyett, hogy eltüntetnénk az utakról a kátyúkat, leszigetelnénk a házat.
- A kiemelkedő tehetség, a fanatikus teljesítmény, a megtörtént csoda válik példává a a kitartó erőfeszítés, a picivel jobbá válás helyett. Aki csak az utóbbira képes, az nem is fontos.
A cikk nyomtatható pdf formátumban is elérhető. Kattints ide
A cseszneki vár – forrás: pinterest.com
Különösen látványos ez a gondolkozás a múlthoz való hozzáállásunkban. Megrekedtünk, elrontottuk, győzött a szűklátókörű opportunizmus, akadályoz minket az erősebbek durva fellépése, a széthúzás, a tespedtség… Nem voltunk képesek felülemelkedni azon, hogy… nem ismertük fel, hogy …
Hajh, de bűneink miatt, Pató Pál úr, Magyar ugar, Megáll az idő.
Színelt kapitalizmus, eltorzult magyar alkat, féltudású magyar elit.
Nemzeti önképünk egy okkal vagy ok nélkül elátkozott vagy elsatnyult királyfié.
Mindez úgy, hogy a hosszútávú idősorok, a nemzetközi összehasonlítások szerint Magyarország egy, a világ szerencsésebb részéhez tartozó ország. Amikor az országok teljesítményét, fejlődését a rendelkezésre álló erőforrásokkal és képességekkel akarjuk magyarázni, Magyarország sem kifelé, sem lefelé nem lóg ki igazán a sorból.
Magyarország világgazdaságban elfoglalt pozíciója történelmi távlatokban is tisztelete méltó. A rendszerváltás óta ledolgoztuk gazdasági lemaradásunk felét az Unióhoz képest. Fejlődésünk a Covid óta tartó bizonytalanság korában is gyorsabb az európai átlagnál. A Magyarország kínálta élet minősége a világ legjobbjai közé tartozik.
Mégsem vagyunk elégedettek. Az adottságok és az eredmények közötti összhangot a kiemelkedő lehetőségek sajnálatos elhalasztásaként éljük meg.
Három fő oka lehet ennek a szomorú büszkeségnek:
A legszigorúbb magyarázat, hogy mindez önsorsrontó pozőrködés. Európa központjait etalonként kezelve fájó szégyennel nézünk erre az ős, buja földre. A Nyugat iránti vágyunkból származó hiányérzet keres bűnbakot és meg is találja a testi, lelki és szellemi szegénységben, a morális silányságban, az intézmények és a kultúra problémáiban. Janus Pannonius óta része a kulturált értelmiségi létnek, a hazai viszonyok feletti homlokráncoló szomorkodás, évszázadok óta mélyen belénk ívódott a bezzeg Nyugaton fájdalma. Olyan ez picit, mint a bódító szerek: habár sivárrá teszik a valóságot, szép álmokkal kárpótolnak érte.
Megengedőbb az az értelmezés, hogy az ország helyzete és története hiába hasonlóan vidám és szomorú, mint máshol a világon, Magyarországon a sikeresen boldogulók szélesebb köre számára mindig veszélyes és gyakran tragikus az élet. Hosszú évszázadok óta a generációk többségének személyes élménye a vagyonelkobzás, a kegyvesztés, a bebörtönzés, a lágerbe terelés, a vallási, etnikai, ideológiai üldöztetés. A szerencsésebb nemzedékeknek pedig a dzsentri lecsúszás, a szocialista gúzsbakötés vagy a rendszerváltás utáni értelmiségi eljelentéktelendés jutott. Az ország gazdaságát és kultúráját meghatározó széles elit élménye, hogy mindig ingatag a talaj, a hosszútávú építkezések nagyon ritkán teljesedhetnek ki. Habár mind közösség, sikeresen alkalmazkodunk a világ nagy átalakulásaihoz, a vezetői posztokról könnyű lesodródni. Ha a törzsfőnököket és a varázslókat gyakran feláldozza egy törzs, ne lepődjön meg, ha az énekei tragikus, szomorú történetekről szólnak.
A legelfogadóbb magyarázat szerint a kritikus ön- és helyzetértékelés történelmileg érlelt bölcs óvatoság: a legalább Mohács óta tartó világhatalmi viharlétben ritkán és rövid időre csitult el a tenger. Az ország életének irányítása, az azokkal járó vagyon és hatalom évszázadok óta külföldiek kezében, vagy azoknál a hazai vezetőknél van, akik pozíciója a külső hatalmakhoz való feltétlen lojálisra épül. A nagy felzárkózási, kitörési próbálkozások rendre elbuknak. A hazai erőforrások összefogására épülő gazdasági építkezéseket időről időre elsodorják a háborúk és a békék, a rendszerváltások, a külföldi tőkére és politikai nyomásra épülő piacfoglalások. Az önrendelkezés megszerzésére törekvő politikai mozgalmak bukott hőseinek neveivel és szobraival vannak tele köztereink, tankönyveink és ünnepeink.
Az Összkép a magyar társadalom és gazdaság működéséről szóló elemzések magazinja. Iratkozz fel hírlevelünkre, kövess minket, ha szeretnéd mélyebben megérteni, hogyan működik Magyarország.
Mindhárom magyarázatban sok az igazság. Mind a három alapeleme, hogy nem egy nyugodt félperiféria vagyunk, hanem nagyhatalmi átjáróház is, több központ változó erejű vonzásától vált irányt az apály, a dagály. Mind a három a külső tényezők alakító erejének elsődlegességét hangsúlyozza. Pont ez a baj mind a hárommal: Elfogadják, hogy túlélésünk alapja az igazodás, a boldogulás kulcsa az alkalmazkodás, bajaink oka ennek lehetetlensége vagy az erre való képtelenségünk.
Azonban van egy negyedik fontos eleme is a féligpoharas nemzeti konszenzus különböző verzióinak: az elégedetlenség. Az elégedetlenség pedig energia és motiváció.
A néprajzi múzeum – forrás: epiteszforum
Lelki alkatunk az eleget kevésnek néző részét pesszimizmus helyett nevezzük nagyravágyásnak. Ez az átkeretezés több mint mentális trükk. Az átok fölötti borongás és a királyfiságból következő csalódott büszkeség passzivitását adjuk fel. Sorjázzuk szét, mi az, ami megváltoztathatatlan adottság, kiküszöbölhetetlen kockázat és hol van esélyünk alakítani a körülményeket és magunkat. Alkossunk olyan terveket, akár álmokat, amelyek ezen utóbbiakra fókuszálnak. És akkor neki is láthatunk. Jön majd vihar, azonban a követ nem mozdítja el, a tudást pedig magunkkal vihetjük a menedékbe. Az egymás közötti viszonyok pedig viharállóak, ha figyelünk arra, hogy ne legyen érdemes megkérdőjeleznie annak, aki hirtelen felemelkedik vagy lesodródik a magasból.
Cselekvést szervező víziók és együttműködés. Ezzel a két alkotóelemmel érdemes kiegészítenünk pesszimista realizmusunkat és akkor a benne dolgozó feszültség alkotó energiává vállhat. Ez már többször működött, sok magyar siker alapeleme a büszkeségre épülő álom és az összhang megteremtése. A legenda szerint a Kárpát-medencébe is így érkeztünk, a nyelvújítás, a reformkor, a rendszerváltás óta felnőtt magyar vállalatok történetei, sportcsapataink nagy eredményei is erre a sémára épülnek.
Nagyravágyásként értelmezve, sebességbe tehető a magyar világlátás üresben forgó morgó volta. A mindennek a fonákját megtaláló, az elfogadható vagy annál kicsivel jobb eredményt kevésnek tartó, az élvonalba törő természet sikerre vihet, ha okos célok orientálják és a régi mesékhez hasonlóan megszervezi a társakat, akiktől jó tett helyében jót várhat az ember.
Olvasd el ezt is!
