Kapjuk a tudást az iskolától és a tudósóktól, vagy mi hozzuk létre, amikor egy probléma megoldására használjuk ismereteinket és képességeinket? A válasz gyakorlati következményei komolyabbak, mint ahogy elsőre tűnik. Gondolatok Halász Gábor és Fazekas Ágnes ’A tudás keletkezése’ című könyve kapcsán.
Szeptember elején újraindulnak az iskolák. Feszesebbé, sűrűbbé és rendezettebbé válik az élet. Tanszervásárlás, könyvek és füzetek bekötése, évnyitó, szülői értekezletek, heti időbeosztás megtervezése. Megint korán kelés, ismerkedés az új tanárokkal, nyári élmények megbeszélése, tornasor kiigazítása. Szertartások sorozatával áldozzuk fel a nyári szabadabb életet a tudás szellemének.
A cikk nyomtatható, pdf formátumban is letölthető. Kattints Ide!
Mi is ez a tudás, hogyan keletkezik? Hol is lakik az a szellem, akinek nevében az oktatás átveszi gyerekeink és részben a mi életünk felett újra a hatalmat? Halász Gábor és Fazekas Ágnes A tudás keletkezése című könyve az egyik legjobb kiindulópont ehhez a kérdéshez. Mély és sokszínű áttekintésük szelíd ereje alapjaiban rendezi át a témáról való gondolkozásunkat.
Tekintsük a tudást eszköznek: az alkotás és a problémamegoldás képességének. Elsőre nem tűnik jelentősnek a fordulat, hogy nem célként, hanem hasznosságában megnyilvánuló dolognak tekintünk a tudásra. Mégis az új nézőpont megváltoztatja, hogyan nézzünk az iskolára. Átalakulnak az értelmezési keretek, az elvárások, a tennivalók. Elkezdünk mást érteni tanításon, tanuláson, tananyagon, iskolán. Máshogy nézzük a tanárt, az oktatási rendszert, az oktatáspolitikát, a tudományt.
A szerzők talán tiltakoznának, szenzációhajhásznak találnák, hogy könyvüket a radikális fordulat hírnökének tekintjük, mély és messzemenő következtetésekkel. Hiszen ők évtizedek óta kutatnak és tanítanak és sohasem mondtak mást, mint most. Ők nem akarnak forgatni semmit, hiszen a világ mindig vélekedések, szándékok, kapcsolatok kusza forgataga volt és lesz, ők csak gondolatokat és történeteket mesélnek el. Folyamatosan kutatták a világ és Magyarország oktatási rendszereinek, módszereinek világát és most egy mesében összefoglalják, eddig mire is jutottak. Ettől még a mindennapokban élő tanárnak, szülőnek, szakpolitikusnak meglepő lehet az, ami természetes annak, akinek hivatása a tudás világának megértése.
A szerzőkről
Halász Gábor az az MTA doktora, az ELTE professzora, Neveléstudományi doktori iskolájának vezetője, Szent-Györgyi Albert díjas oktatáskutató. Az Országos Közoktatási Intézet volt vezetője. Az OECD Oktatási és Innovációs Központ Irányító Testületének tagja, volt elnöke. Több országban dolgozott és kutatott nemzetközi szervezetek projektjein.
Fazekas Ágnes az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai karának adjunktusa, a Szegedi Tudományegyetem Közoktatási Vezetőképző és Továbbképző Intézetének oktatója. Kutatási területe az oktatásfejlesztési programok implementálása és az oktatási innováció.
Mi is a tudás?
A tudás a világ formálásához használt szellemi erő, ami használat közben keletkezik. Az új recept az étellel, az új termék a gyártás megindulásával, a végleges haditerv a csata megnyerésével készül el.
A tudás hasznát, jellemzőit, létrejöttét az alkotás, a problémamegoldás határozza meg, minden egyéb csak támogatás, felkészülés. A gyakorlat teszi a mestert. Az elmélet, az ismeret lehet tisztelhető, szép, élvezhető, azonban csak tárolt összetevő, gépidőt váró kód mindaddig, amíg nem kapcsolódik be a cselekvés támogatásába.
A tudás mindig csak az alkalmazás pillanatában áll össze. Egy jó szakácsnak vannak receptjei, fűszerei, nyersanyagai, egy jól berendezett és szervezett konyhája. Szándékai, ismeretei és gondolatai szerint főzi össze ezeket egy új étellé. Egy építkezésnél van valami előzetes terv, egy csomó szerszám, építőanyag. Az együtt dolgozó emberek szakmai ismereteik, tapasztalataik, együttműködési szabályaik és rutinjaik alapján raknak össze ezekből egy új házat.
Leon Zernitsky: Food and Restaurant
A tanév kezdetekor az Összkép hagyományosan a magyar iskola világával foglalkozik. Öt éve azt elemeztük, hogyan néz ki a szülő szemszögéből az iskola. Négy éve azzal foglalkoztunk, hogyan lehetne nekifogni az oktatási rendszer jobbításának. három éve a kompetenciaeredmények területi különbségeit mutattuk be szövegértésből és matematikából. Tavaly előtt áttekintettük, egy évtized alatt hol javult és hol romlott a 12 évesek tudása. Tavaly a koronavírus járvány oktatásra gyakorolt hatását elemeztük három cikkben (első és második folytatás).
A tudás nem átadható
Ha igaz, hogy a tudást nem használjuk, hanem minden esetben létrehozzuk, akkor nem tudást adunk át, hanem tudásteremtő képességet. Vuk megtanulja az öt szabályt, de ettől még nem tud vadászni. Az űrhajós megtanulja a gép működését, a fizika törvényeit, de minden repülés egy új kaland. Ha ez így van, akkor az alkotással keletkező tudást létrehozó elemeket kell fejlesztenünk, tárolnunk és átadnunk, nem magát a tudást. Ismereteket kell átadnunk és képességeket kell fejlesztenünk.
Az átadható ismeretek a korábbi tapasztalatokat és felismeréseket összegző rutinok, elméletek és történetek. Mesék, amelyek a múlt élményeit, elméleti felfedezéseinket és erős meggyőződésre épülő hiteinket helyezik az alkalmazás során használható keretekbe – legyen ez a keret az, hogy „a vadász legjobb barátja a sötétség” vagy az általános relativitáselmélet. A tudásbővítéssel foglalkozó tudósok, tanárok, papok feladata, hogy ilyen történeteket fejlesszenek, raktározzanak és adjanak át.
Képességeket fejleszthetünk. Felkészíthetjük az egyént élete feladataira és fejleszthetjük a közösséget, a szervezetet, hogy sikeresebben oldja meg kihívásait. Ez lehet észrevétlen és örömteli, mint egy kirándulás vagy megterhelő és fájdalmas, mint egy katonai kiképzés. A lényeg, hogy a képességek nem átadhatók, hanem erőfeszítések eredményeként jönnek létre, mint az izom vagy a biciklizni tudás.
Az iskola az ismeretek átadásának és a képességek fejlesztésének kitüntetett terepe. Persze nem az egyetlen, sok esetben nem is a legfontosabb – például a szerelmet, a gyereknevelést és az öregedés elviselését csak messziről kapargatja az irodalomóra, némi ízelítőre ad terepet az osztálykirándulás. Az is fontos, hogy az iskola nem csak a tudás temploma. Sokaknak és sokszor egyszerűen az idő biztonságos eltöltésének a helyszíne. Az átadott ismeretek és képességek tere pedig sokszor eltér a deklarált szándéktól – például itt tanulunk meg fegyelmezetten ülni és figyelmet tettetni, tájékozódni és mozogni a velünk egyívásúak között és alkalmazkodni a hatalomhoz. Ezen tényezőket is figyelembe véve az iskola akkor működik jól, ha azokra a feladatokra, tudásteremtési feladatokra készít fel, amivel majd az ember felnőttként szembenéz.
A könyvről
A tudás keletkezése egy kalandregény formájában megírt tudományos munka. A könyv főszereplője Reijo, a finn tudományos újságíró, aki a fél világot bejárja, azzal a céllal, hogy egy könyvet írjon a működő oktatási rendszerek titkairól. Útközben találkozik Zitával, a magyar csodapedagógussal, Xiaval, aki egy ázsiai nemzetközi szervezet fejlesztési programjait irányítja és nem mellesleg szörfözik, Jennával, a Magyarországon állomásozó finn oktatásügyi diplomatával, valamint Miriammal, a Zambiában élő neveléstudomány kutatóval. Szó esik neveléstudományi elméletekről, a digitalizációról (taníthat-e olvasni egy applikáció?), oktatásiparról (egy oktatási rendszer melyik eleme eladható exportcikk?), tantervek alkalmazhatóságáról, az oktatáskutatási eredmények értelmezési nehézségeiről. Reijo hol Budapestre, hol Lusakába, hol Helsinkibe, hol Fukusimába repül, emberekkel találkozik, e-maileket vált, beszélget, tanulmányokat olvas és töpreng – eközben a könyve is elkészül.
Az iskola feladatának kijelölése nem szakmai kérdés
Ha az iskola felkészít a tudást létrehozó feladatra, akkor az iskola céljával kapcsolatos alapkérdés az, hogy milyen feladatokra is akarjuk felkészíteni az oda járókat.
Erre a kérdésre tekinthetünk az egyik legprivátabb magánügyként: szülőként kell, hogy legyen elképzelésem, milyen életre készítem fel a gyereket, ahogy nő egyre inkább az ő dolga is, hogy képe legyen arról, mit is szeretne csinálni. Ezért a döntés felelőssége a miénk, ha kell is egy csomó segítség azoktól, akik jobban tudják, hogyan is kell ismereteket átadni, képességeket fejleszteni.
Másik oldalról ez az egyik legközösebb közügy: az iskola nem csupán az egyént, hanem a közösséget készíti fel a közös feladatra. Itt töltjük le a kódot ahhoz, hogy együtt működtessünk egy társasházat, egy vállalkozást, egy országot. Itt kezdjük el megtanulni, hogyan kell engedelmeskedni, együttműködni, vitatkozni és küzdeni egymással.
A könyv címlapképét készítő Kádár-Csomor Gábor képe
Akár egyéni vagy közösségi döntésnek tekintjük az iskolai felkészülés irányainak kijelölését, ez nem szakmai feladat. Nem a tudásiparnak, hanem a megrendelő egyénnek vagy a jövő feladatait kijelölő közösségnek kell irányt mutatnia. Ez nem azt jelenti, hogy népszavazáson kell dönteni a kötelező olvasmányokról. Sőt! Az ismeret- és képességfejlesztési csomagok kialakítását érdemes azokra bízni, akik ehhez értenek – az étteremben sem fogalunk állást a rántás vagy habarás kérdésben. Az a kérdés, milyen kihívások és lehetőségek lesznek majd fontosak egyénileg és közösségileg.
Az Összkép a magyar társadalom és gazdaság működéséről szóló elemzések magazinja. Iratkozz fel hírlevelünkre, kövess minket, ha szeretnéd mélyebben megérteni, hogyan működik Magyarország.
Az iskola kitalálása közös feladat
Mivel ebben a kérdésben soha nem fogunk tudni egyetérteni, az iskola alapvető céljáról sohasem fogunk teljesen megegyezni. Ez a téma mindig is forró lesz egy közösségben, amíg azt gondolják a tagjai, hogy jövőjük összefügg és nem értenek egyet teljesen abban, hogy az milyen legyen. Az egyszerre fontos, bonyolult és eldönthetetlen ügyekben a válasz is bonyolult, változékony, sokrétű. Ahogy a könyv is említi a tantervi keretek kialakítása olyan, mint egy sok, egymásnak ellentmondó szempont szerint megépítendő repülőtér megépítése.
Azonban, ha a közösség sikeres (vagy sikeres akar lenni), akkor valahogy kiizzadja az iskolával szembeni elvárások rendszerét. Minél átgondoltabb és konzisztensebb ez a válasz, annál inkább képes egy közösség elkerülni, hogy status quok-ban megragadó és széttöredezett legyen az oktatása, annál inkább hajlandó költeni rá. Ez persze fordítva is működhet: minél inkább status quok-ban ragad, széttöredezett és forráshiányos egy közösség oktatása, annál inkább valószínű, hogy kevés a megegyezés azt illetően, hogy milyen feladatokra is készítsen fel az iskola.
Sok fontos és izgalmas szempontból közelíthető az a kérdés, hogy milyen tudásteremtési feladatok állnak majd a gyerekeink előtt. Ebből kettőt emelnénk ki:
- Mennyi a rutin? – Sok feladat eléggé kiszámítható. Az árokásás, a gépsor melletti munka, az ügyfélkezelés során megoldandó kihívások nagy része előre látható, megoldásuk menete is algoritmizálható. Más munkák nem ennyire betaníthatóak, nem is beszélve az olyan feladatokról, amelyeket még nem is látunk előre. Nem olyan egyszerű ez a dilemma. A munkaerőpiacon azért (még?) többségben vannak a betanítható munkák, az ezekre való felkészítés jobban szervezhetőbb és olcsóbb. Egy komplexebb alkotó munkák jellemezte ország persze gazdagabb és izgalmasabb, ehhez azonban költséges ugrásra van szükség az ismeretlenbe.
- Mennyire közös a feladat? – Vannak feladatok, amelyek felkészült egyéneket kívánnak. Más feladatok egy közösség tudásteremtő képességére épülnek. Ez a közösség sokféle lehet. Épülhet közös célra, mint egy munkahely, közös értékekre, mint egy egyház, közös identitásra és együttélésre, mint egy ország vagy egy település. A közösség lehet egyenrangúak közösen gondolkozó csapata és komplex munkamegosztásra és szabályokra épülő hierarchia. Másfajta a közösség, máshogyan működik, máshogy és másmilyen tudás jön benne létre.
Itt sem könnyű a prioritások meghatározása. Az érvényesülés szempontja az egyéni képességeket helyezi az előtérbe, hiszen az előrejutás mégiscsak ezen múlik, az oktatás teljesítményét mérő technológiák is ezt tudják jól mérni, ezért ide helyezik a hangsúlyt. Eközben a hagyományos közösségi keretek felbomlása, új közösségi keretek kialakításának feladatát vetíti előre, miközben a közösségi képességeket erősítő korábbi szocializáció közegek gyengülnek. Ez a közös tudásteremtés képességeinek erősítését teszi fontossá.
Nehezebb ezekről a kérdésekről vitatkozni, mint arról, hogy hol a helye Jókainak a tananyagban, vagy hogy mennyire fontos tudni Szibéria folyóit – nagyrészt azért, mert nem tudjuk, hogyan kell ezt jól csinálni. A könyv megközelítése szerint ettől nem kell megijedni. Ha nekifogunk, majd menet közben létrejön a tudás, rájövünk, hogy is folytassuk le ezeket a vitákat.
Kádár-Csomor Gábor: Dokk
A magyar iskola titkos csodái
„A legmodernebb és a legósdibb dolgok különös keverékét találod itt. […] Ha iskolákat látogatsz, nem tudhatod, a 19. századba mész-e vissza vagy már a 21. században találod magad.” – fogalmazza meg a könyv egyik szereplője. A magyar oktatási rendszer sokak számára nem ismert jellegzetessége, hogy több évtizede erős az innováció hagyománya, a tanárok közül sokan találnak ki, vezetnek be vagy vesznek át pedagógiai újításokat. A nyolcvanas évek közepén indult mozgalom ma is erős, spontán működése azóta mindegyik oktatáspolitikai rezsimbe beépült. Sok iskolában már több évtizedes a kísérletezés, a saját módszerek kidolgozásának hagyománya. Persze ez csak az iskolák és a tanárok egy részére jellemző. A Tudás keletkezése sok példát mutat be a magyar csodapedagógusok által alkalmazott technikákra és a módszerükben, szervezetükben rendhagyó oktatási intézményekre. Lássunk néhány példát:
A könyv részletesen beszámol egy gyakorlatról, melynek keretében a tanár pedagógusi szerepebe helyezi a diákokat, bevonja őket az óraterv készítésbe és az óra megtartásba. A módszer nagyban javította az órai fegyelmet, a tanulók teljesítményét és motivációját. Ugyancsak részletes leírást kapunk egy egyre bővülő tanári közösségről, melyben a pedagógusok egymás videóra vett óráit elemzik és értékelik. Ezzel fejlesztik tanári képességeiket, tanulnak egymástól és új megoldásokat találnak ki egy-egy tipikus tantermi problémára.
A könyv bemutatja a hejőkeresztúri és a szandaszőlősi iskolában használt módszereket. A hejőkeresztúri iskolában az amerikai KIP módszert fejlesztették tovább. Ennek keretében a diákok felelős szerepet kapnak az óra szervezésében, és külön figyelnek arra, hogy egyik gyerek se szoruljon ki a közös munkából. Az iskolában az oktatás színvonala látványosan javult, csökkent az iskolaelhagyók száma, és a nagyobb részt hátrányos helyzetű tanulók között megnőtt a továbbtanulók aránya.
A szandaszőlősi iskolában a megosztott intézményvezetésre látunk példát: belső elkülönülések és hierarchia nélkül, alsós és felsős diákokat oktató, eltérő szakterületű tanárok osztják meg egymással tapasztalataikat nap mint nap, és minden pedagógus tisztán látja a szervezeti működést. A tanárok adatot gyűjtenek, kutatnak, menedzselik az intézményt és elsősorban tanítanak, egymást segítve, kreatív módokon.
A szerzők elmondása szerint ezek nem egyedi esetek, komoly potenciál rejlik a sok iskolára jellemző újítási szellemben.
Az iskola, a tudós nem irányt, hanem térképet ad
A tudás alkotás közben keletkezik – ez nem az eredménye Halász Gábor és Fazekas Ágnes könyvének, hanem a kiindulópontja és alapszemlélete. Ennek szellemében elméletek, történetek, viták sokaságát és ezek egymáshoz való kapcsolódását mutatják be, amiből a könyvet olvasó tanár vagy oktatási szakértő használhat majd elemeket munkája során. Az egyes szempontokat szereplők jelenítik meg, ők mesélnek és vitatkoznak a könyvben. Nincsenek állítások, azt alátámasztó érvelések és belőlük levont következtetések. Egy felfedezővel utazunk Japánban, Afrikában, Mianmarban, Finnországon és Magyarországon. Mindent több szempontból látunk. A magyar oktatás világát például egy magyar biológiatanár és egy finn oktatási újságíró szemszögéből. Vonja le a következtetéseket az olvasó! Sokszor egyértelműen kikövetkeztethető a szerzők álláspontja, de a könyv megközelítésének szellemében ez nem fontos, nem ez a fontos. A tanároknak, az oktatásszervezőknek nem iránymutatást kínálnak, hanem hasznos ismereteket és nézőpontokat, hogy használják majd azokat.
Ezzel is azt üzennek a szerzők, hogy a tudásiparos a tudást létrehozók felkészítője, nem annak letéteményese. Komoly, valószínűleg az oktatáson kívül sok területen jól használható szerepfelfogást, ismeretelméleti megközelítést kínál ezzel a könyv. Van tudás, van igazság, de annak szelleme az alkotásban, a döntésben lakozik. A cselekvők a Tudók. A kutatók, az elemzők, a tanárok csak rendszereznek, raktároznak, szállítanak, ismereteket kínálnak és segítenek képességeket fejleszteni. A tudósnak elsősorban nem a nagy igazságot kell keresnie, nem a világot összefoglaló nagy elméletet kell megalkotnia, hanem az egyéni és közösségi alkotást segítő ismereteket, koncepcionális kereteket kell kidolgoznia.
A gyakorlati következtetések is messzire mutatnak. A legjobb tanulás az, amikor alkotás során kell alkalmazni az ismereteket. A tudós számára a legnagyobb dicsőség, ha az ismereteket alkalmazóknak segít, a többi szakmabeli tájékoztatása csak termelési riport. A szülő és a jövőért felelős közösség feladata, hogy olyan irányba terelje a gyerekek tanulását, ami a jövő fontos feladatira készít fel. Az a jó, ha az iskola a mindennapi élet felé fordul, az ismerek és a képességek alkalmazhatóságára fókuszál.
Lehet, hogy más nem olvasna ki ilyen messzemenő következtetéseke Halász Gábor és Fazekas Ágnes intellektuális útinaplójából. Ha valakinek az induló iskolaév sűrű feladatai között marad ideje és kedve egy lassú és nyugodt szellemi kalandra, összerakhatja a saját értelmezését a tudás keletkezéséről.
Köszönet a cikk elkészítéséhez Halász Gábornak és Setényi Jánosnak az inspiráló beszélgetésekért!
