Mit tanulhatunk a kitelepítettek sorsának megismeréséből? Miben segítheti a családokat az emlékek felidézése? Hogyan válhatna fontosabbá a szociológia? Saád József szociológussal, a Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány vezetőjével beszélgettünk.
Hogyan lett szociológus?
Szegeden végeztem magyar-orosz szakon, de nagyon hamar otthagytam a tanári pályát és elkezdtem szociológiát hallgatni az ELTE-n akkor induló, Huszár Tibor vezette szakon. Estin végeztem el, mert nappal a Városépítési Tervező Intézetben (VÁTI) dolgoztam, ennek megfelelően az urbanisztika, a regionális kutatások és az ehhez kapcsolódó szociológiai kérdések kezdtek érdekelni.
A VÁTI-ban eltöltött évek annak ellenére meghatározóak voltak, hogy egybeestek a Kádár-rendszer újból bekeményítős, recentralizációs időszakával. Ekkor zajlott az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció kidolgozása, ennek köszönhetően
sokat utaztunk, sokat voltunk terepen. Nagyon élveztem, jó volt találkozni az elemi valósággal, beszélgetni az emberekkel. A másik fontos hatás abból következett, hogy ez a tudományos iroda részben elfekvőhely is volt: itt kaptak állást azok, akiket – gyakran politikai okokból – máshonnan menesztettek. Sok kiváló szakember gyűlt össze, akiktől rengeteget tanultam.
A VÁTI mellett a szétbomló kádári időkben sokfelé megfordultam és képeztem magam. A rendszerváltás után az ELTE Elmélettörténeti Tanszékére kerültem, a következő tizenöt évet ott töltöttem. Ennek az időszaknak a végén, néhány hallgató segítségével hoztuk létre a Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítványt, amelynek az elmúlt évtizedben időm nagy részét szentelem.
Saád József
Saád József 1945-ben született Bergen-Belsenben. Szegeden orosz-magyar, később az ELTE-én szociológia szakos diplomát szerzett. A Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben kutatókén eltöltött másfél évtized után, a rendszerváltást követően az ELTE TÁTK Elmélettörténeti Tanszékének egyetemi docense volt.
Mindkét munkakörében a társadalomkutatás elméleti, elmélettörténeti és a kvalitatív módszereinek alkalmazási lehetőségei érdekelték. Publikációinak főbb témakörei: a városépítés és település-hálózatfejlesztés XX. századi magyarországi elmélete és gyakorlata, a szociológiai gondolkodás paradigmái és azok hazai recepciója, a szociológia magyarországi intézményesülése.
Nyugdíjasként a 2004-ben létrehozott Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány képviselőjeként és kutatójaként az 1950-1953 közötti hortobágyi-nagykunsági kitelepítések társadalomtörténeti rekonstruálásával foglalkozik.
Mi az alapítvány célja?
1950 és 1953 között az ország Jugoszláviával és Ausztriával határos területeit katonai igazgatás alá vonták, innen becsléseink szerint 2400 családot – 8500 embert – telepítettek ki. Ők ellenségesnek – kuláknak – bélyegzett társadalmi csoport képviselői voltak, akik jellemzően a módosabb gazdák közül kerültek ki. Az intézkedéssel a vidéki középosztály magját akarták megsemmisíteni.
A történetek családonként rekonstruálhatóak: összegyűjtjük az emlékeket, beszélgetünk a kitelepítettek unokáival és dédunokáival, levéltárakban kutatunk, kérdőíves adatfelvételt végeztünk. Ebből következően a kutatás a végtelenségig folytatható, az ismeretek tovább gyűjthetőek, rendezhetőek, digitalizálhatóak. A célunk egy olyan digitalizált társadalomismereti adattár létrehozása, amelynek segítségével új, termékeny kérdéseket lehet megfogalmazni, statisztikai elemzéseket végezni. Remélem, ez hozzájárul ahhoz, hogy a szociológia új és releváns kérdéseket fogalmazzon meg.
Törekszünk az elméleti kutatás és a terepmunka összekapcsolására. Munkánk során az év két részre bontható: amikor jó idő van, naposabb a világ, akkor terepen vagyunk. Amikor viszont már hamar sötétedik, a sár miatt nehezebb közlekedni, behúzódunk a levéltárba és a könyvtárakba, további kapcsolatokat keresünk, elemzünk, publikációinkat készítjük elő.
Hegyiné Schrem Erzsébet Udvaron, a ház udvarán, ahonnan családostól kitelepítették (Fotó: TTMA)
Milyen hatása van a munkájuknak azokra a családokra, akikkel kapcsolatba kerülnek?
Gyakran találkozunk azzal, hogy a fiatalok alig tudnak valamit a nagyapjuk életéről. A csongrádi homokhátságon kutattunk, és egy család történeteiben gyakran előjött egy – hívjuk így – Józsi nevű, problémás rokon. Levéltárban kutatva, a családtagokkal beszélgetve kiderült több részlet az életéről: háború, ügyek a politikai rendőrséggel és az ÁVH-val, majd összeesküvésbe keveredett-keverték. Ezt követte a kitelepítés a Hortobágyra, majd a teljes deklasszálódás, súlyos alkoholizmus, végül pedig öngyilkosság.
Józsiról mindenki úgy beszélt, mint aki a család gondjainak (az egész családot meghurcolták) a legfőbb oka – a fekete bárány – volt. De az emlékek felidézésének és az eddig nem ismert információknak hatására elkezdődött egy gondolkodási folyamat: rájöttek, hogy nem csak Józsi életéről nem tudtak eleget, hanem a saját sorsukat befolyásoló tényezőket – így a kort, amelyben éltek – sem értették igazán.
A család intézménye − több proletarizálási hullámnak köszönhetően − jelentősen megváltozott az elmúlt évtizedekben: már nem ugyanaz a bizalmi és szolidaritási háló, mint volt. Persze ez igaz a nyugati világban is, csak ott a háttérben a jólét és a modernizáció áll. Egy-egy ilyen történet szolgálhat a családi emlékezet kristályosodási pontjaként, segíthet a gyakran sorvadó emlékek felidézésében és gyarapításában, hozzájárulhat a családi identitás megerősítéséhez.
Helyi szinten mi lehet a munkájuk hozzáadott értéke?
Általában igyekszünk összeülni az érdeklődő helyiekkel, és mesélni nekik a kutatásról. Fontosnak tartjuk a helyi tudás felhasználását: helytörténészekkel, értelmiségiekkel beszélgetünk – ha másképp nem, egy pohár bor mellett.
Sajnos a közösségi programok szervezését jelentősen korlátozzák a szűkös anyagi lehetőségek. Kiállításokat is szervezünk, de nem a hagyományos, múzeumi keretek között – erre ugyanis a legtöbb kistelepülésen nem adottak a körülmények. Ehelyett például olyan vendéglőket, egyéb közösségi találkozási pontokat keresünk, ahol szívesen befogadják az összegyűjtött képeket, dokumentumokat és egyéb emlékeket, és tudnak biztosítani egy falfelületet, ahová ezeket kihelyezhetjük. Sajnos nehéz ilyen helyeket találni, de már többször is sikerrel jártunk.
A közösségi emlékezettel kapcsolatban milyen tanulsága van a kutatásnak?
Ez a megközelítés fontos tanulságokhoz is vezet. Például ahhoz, hogy a történetben − ha úgy tetszik: a történelem valóságában − folytonosság van. Nincsenek éles cezúrák. Nincs egy történet arról, hogy mi történt 1945-ben. Hogy invázió, felszabadulás, felszabadítás vagy megszállás volt-e, az egy-egy családtörténeten belül is különbözőképpen értelmeződik.
Ha a jogszabályokat vizsgáljuk, akkor sem tudunk éles határvonalakat húzni. Erre kiváló példa, hogy az 50-es években a kuláknak vagy reakciósnak minősített emberek kitelepítése az 1939-es honvédelmi törvényre hivatkozva történt. A helyekre is igaz ez: a szovjetek a malenkij robotra rendelt embereket ott gyűjtötték össze, ahol korábban a deportált zsidók gyűjtőpontjai voltak.
Döglött vizű gémeskút: a borzasi tábor egyetlen (valószínű) maradványa (Fotó: TTMA)
A magyar társadalomtudomány egésze szempontjából miért fontos ezzel a korszakkal foglalkozni?
A társadalom szerkezetéről és annak változásáról való gondolkodásunkat erősen uralja a 60-as, 70-es évek gondolkodási hagyománya. Ez érthető, hiszen ebben az időszakban alakult ki a magyar szociológia. A korszak gondolkodását meghatározta a konvergencia élménye: úgy tűnt, hogy a puha diktatórikus tervgazdaságok és az állami beavatkozással korrigált piacgazdaságok egyre inkább hasonulnak egymáshoz. A társadalmi szerkezetre, szerkezetváltozásra, mobilitásra vonatkozó szociológiai paradigmák és fogalmak alapvetően ebben az időben alakultak ki. A társadalomkutatás végső soron azóta is ezt a fogalomkészletet variálja.
Ehhez képest a gondolkodásunkban elsikkad a második világháború utáni divergálódás másfél évtizede: az erőszakos proletarizálás, a munkára és harcra kész tömeggé formálás társadalomkísérletének korszaka. A kor örökségének megismerésével és hatásainak megértésével többet kéne foglalkoznunk. A „telepes” családok történetének generációk láncolatában való vizsgálatával – a családok lehetőségeinek, mobilitási történetének és tudattalan beidegződéseinek megismerésével – ezt a korszakot és hatásait érthetjük meg jobban.
Említette annak fontosságát, hogy a szociológia új kérdéseket fogalmazzon meg. Miért van erre szükség?
A rendszerváltás után három évvel voltak, akik a magyar szociológia gyarmatosítottságáról értekeztek. Mivel a támogatások jelentős része nyugatról jön, a projektek gyakran a nyugati társadalomtudományi gondolkodás érdeklődési terében lévő témákkal foglalkoznak. Aki akadémiai előmenetelt szeretne, annak a lehetőségeit ez jelentősen befolyásolja.
Pedig 1990 táján sokan bíztak abban, hogy a kelet-európai szociológia – a szovjet blokk szétesésével és a szabad nyilvánosság kialakulásával – képes lesz termékenyítőleg hatni a nyugat-európai társadalomtudományi gondolkodásra. A bizakodás nem volt alaptalan, a jelenségnek komoly hagyománya van Mannheim Károlytól Polányiig.
Ehhez arra lenne szükség, hogy gyakoribbá váljon a különböző megközelítéseket és módszereket használó kutatók csoportjai között a közös gondolkodás. A fogalom- és elméletalkotás igényével folyó társadalomtörténeti kutatást a sajátunktól különböző megközelítések figyelembe vétele: az egymásra vonatkoztatható párhuzamos narratívák éltetik.
A Mesterkurzus sorozat előző részei
A várost rejtjelek sokaságának látom Hogyan alakítják az emberek házaikat, városaikat? Milyen kincseket rejtenek az alföldi települések? Hogyan ismerheti meg egy építész a várost, amit formálni kíván? Interjú Meggyesi Tamással, a BME Urbanisztika Tanszékének professzor emeritusával.
Vállalkozása társadalomtudós Mik a magyar társadalomszerkezet legnagyobb problémái? Hogyan lehetett társadalomtudósként érvényesülni a szocializmusban? Mi a baj a magyar elittel és miért sok a szegény, képzetlen ember Magyarországon? Beszélgetés Kolosi Tamással.
Adjunk teret a térnek – interjú Nemes Nagy Józseffel Milyen tényezők határozzák meg egy térség sikerességét? Hogyan változott az ország térszerkezete az elmúlt 25 évben? Volt-e értelme autópályákat építeni? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Nemes Nagy József regionalistával, az ELTE professzorával.
