Magyarországon a versengés megítélése annyira negatív, hogy az ellenséges reakciók miatt az emberek gyakran még a győzelemtől is tartanak – derül ki Fülöp Márta szociálpszichológus vizsgálataiból. Pedig a versenynek fontos szerepe van a fejlődésben és a tanulásban – ha tisztességes körülmények között, kölcsönösen elfogadott játékszabályok alapján zajlik. Az évszázadok alatt kialakult hozzáálláson változtatni nem egyszerű; szerencsére azonban nem is lehetetlen.
A versengés „Győzelemért, sikerért, karrierért és célokért zajlik, kapcsolódik a sport területéhez, küzdelemről, ellenséges harcról szól, izgalommal, stresszel jár” a magyar egyetemisták szerint – mutatja be kutatásában Fülöp Márta szociálpszichológus, az MTA Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének tudományos tanácsadója, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzora. Ez rávilágít arra, hogy ha versenyről van szó, hazánkban a tétek komolyak, inkább háborúról, mint játékról van szó.
A verseny, saját magunk másokkal való összemérése, alapvető fontosságú a személyes és a társadalmi fejlődésben is. Így van ez Angliában is Japánban – két másik olyan országban, ahol vizsgálták a versengésre vonatkozó attitűdöket. Az eredmények összehasonlítása alapján azonban az látszik, hogy az ottani és a magyarok fiatalok érzékelése között jelentős az eltérés: nálunk sokkal negatívabban élik meg a versenyt, erősebbek a háborús, ellenséges jelentéstartalmak.
Ezek fényében izgalmas kérdés, hogy milyen a versengés megítélése a magyar társadalomban: mit tekintünk a célnak, mi a motivációnk? Hogyan győzünk és hogyan vesztünk; betartjuk-e a szabályokat? Mi alakítja a versengéshez fűződő viszonyunkat, és vannak-e eszközök az attitűdök alakítására? Ezekre a kérdésekre keresi a választ nemzetközi kutatásaiban Fülöp Márta.
Az országok közötti összehasonlítás egy ilyen jelenség megértése során fontos kiindulópont: ez teszi lehetővé, hogy tudjuk mihez viszonyítani az eredményeket. Másokkal összevetve érthetjük meg, hogyan illeszkedik egy társadalom rendkívül összetett értékrendszerébe a verseny. Több országot vizsgálva kiderül, mely aspektusok tekinthetőek univerzálisnak, és melyek különleges jellemzői egy adott társadalomnak.
Félünk a győzelemtől
Fülöp Márta kutatásainak kezdetén Magyarországon a versengés ideológiai okokból nem számított kívánatosnak. A nemzetközi kutatások is meglehetősen negatív megközelítésben, a kooperációval élesen szembe állítva foglalkoztak a jelenséggel. Ebben nagy szerepe volt a terület iskolateremtő alakjának, Morton Deutsch szociálpszichológusnak. Ő abból az egyoldalú feltevésből indult ki, hogy az emberek között inkább kívánatos az együttműködés, mint a verseny – így nem meglepő módon kutatásai rendszerint meg is erősítették ezt.
A versengéssel kapcsolatos szociálpszichológiai gondolkodás az 1990-es évektől kezdett megváltozni: az erősen kategorizáló felosztás helyét árnyaltabb kép foglalta el, egyre többen fogadták el, hogy verseny és együttműködés nem zárják ki egymást. Sőt, a legtöbb esetben nem is képzelhetők el vegytiszta formájukban, hiszen az iskolában, a gazdaságban vagy a sportban – még a legádázabb ellenségeskedés esetén is – elfogadnak a felek olyan szabályokat, amelyek megteremtik a verseny lehetőségét. Így a kutatások hangsúlya is arra tevődött át, hogy mi kell a motiváló, a feleket jobb teljesítményre sarkalló versenyhez.
Fülöp Márta és kutatótársai ennek megértéséhez – többek között – azt vizsgálták, hogy a versengésben résztvevők hogyan élik meg a győzelmet és a vereséget különböző feltételek mellett. Ehhez a kísérletbe bekapcsolódó fiatalok azt a feladatot kapták, hogy elképzelt, fair és nem fair versenyszituációk szereplői helyébe képzeljék magukat.
Az eredmények szerint a tisztességtelen győzelem két okból is rombolja egy közösség együttműködési képességét. Egyrészt a vesztes frusztrálttá válik és elmegy a kedve a további küzdelemtől. Másrészt a győztes sem képes őszintén odafordulni a veszteshez: a tisztességtelen győzelemből fakadó negatív érzelmeit a riválisokra vetíti ki.
A kutatásokból az is kiderül, hogy a magyarok a fair körülmények között elért kiemelkedő teljesítményt sem ismerik el könnyen; sőt, a győztestől gyakran éppen azzal veszik el az elismerést, hogy tisztességtelenséggel vádolják meg. A versengés társadalmi szerepét nagyon negatívan ítélik meg, és a gazdasági versenyt is sokkal megosztóbbnak, kizsákmányolóbbnak látják, mint például a kínaiak és a franciák. Vesztés esetén inkább éreznek szomorúságot, mint frusztrációt vagy csalódottságot – pedig ezek azok a negatív érzések, amelyek motiválóak, és segítik a fejlődést. Az inkább demotiváló érzések győzelemkor is dominánsak: a magyarok más vizsgált nemzetek tagjainál jobban tartanak a győzelemtől.
Ezek az eredmények összefüggnek azzal is, hogy a különböző kultúrákban mit tekintenek a verseny céljának. Japánban a hangsúly a fejlődési lehetőségen van, Kanadában a motiváción, amely a célok eléréséhez kell. Ezek a jelentések Magyarországon is jelen vannak, de mi nem a motivációt keressük a versenyben, inkább mások legyőzésének eszközeként tekintünk rá.
A szocializmus öröksége
A versengés társadalmi megítélését a személyes élmények mellett a történelmi tapasztalatok, illetve az ebből leszűrődő értékek és normák alakítják. Magyarországon a verseny elutasításában kiemelt szerepe van a szocializmusnak, amely hivatalosan az élet minden területéről száműzte a versengést. Persze ettől függetlenül a másik legyőzése sok területen fontos volt a társadalmi érvényesüléshez. Azonban az ideológia miatt nem létezhetett kölcsönösen elfogadott szabályrendszer, így a vesztesek általában nem azt érezték, hogy tisztességes versenyben maradtak volna alul. A magyar történelemben korábbra nézve is azt látjuk, hogy a teljesítmény, a siker és versengés elfogadottsága meglehetősen alacsony volt a társadalom széles rétegeiben.
A Rendszerváltás után nem is volt igazán időnk, hogy alkalmazkodjunk az új kihívásokhoz: 1990-ben szinte egyik pillanatról a másikra lett a verseny a gazdaság és a társadalom működésének kulcsfogalma – mondja Fülöp Márta. Ez szinte szükségszerűen vezetett ahhoz, hogy sokan komoly frusztrációval éljék meg az új rendet, csökkentve az alkalmazkodáshoz szükséges sikerélmények- és történetek esélyét.
A verseny megítélésének kulturális meghatározottsága ellenére tehetünk azért, hogy a következő generációk már kicsit pozitívabban viszonyuljanak az ilyen kihívásokhoz. Fontos, hogy a gyerekek már legkisebb koruktól pozitív versenytapasztalatokat szerezzenek Segíteni kell őket abban is, hogy a vereséget se éljék meg tragédiaként. Ebben még a családnál is nagyobb szerepe van az iskolának. Ezzel Fülöp Márta kutatásai szerint a tanárok is tisztában vannak – egyetértenek, hogy a gyerekeket fel kell készíteni a versengésre –, ugyanakkor ennek konstruktív formájára sokan nem képesek ösztönözni a diákokat. A verseny negatív megítélése ugyanis az ő gondolkodásukra is rányomja bélyegét, gyakran azonosítják az agresszivitással.
Nem működik a közösségi kontroll
Az általános iskolai osztályok megfigyelése során szerzett tapasztalatok szerint a magyar iskolákban spontán módon is több a versengés, mint a kooperáció – és ezt a tanárok is inkább erősítik. A versengés erkölcsösségének fontossága szempontjából nagy hatása lehet annak, hogyan reagálnak a pedagógusok a csalásra. Iskolai órák megfigyelésének tanulsága szerint a pedagógusok akkor büntetik a szabályokat megszegő magatartást, ha azt maguk észlelik – ami értelemszerűen a ritkább eset. A közösségi kontrollt nem fogadják el – árulkodni nem szabad. Pedig a magyar általános iskolások gyakrabban nyúlnak a csalás eszközéhez, mint a kutatásban vizsgált szlovén vagy angol diákok.
A fiatalabb generációk versenyről kialakított képe azonban még ezzel együtt is jelentősen pozitívabb, mint szüleiké. Számukra már természetes a versengés, és nem egy más logika alapján működő világból kellett átszokniuk az új rendbe. De még így is negatívabb élik meg a versenyt, mint a brit, a japán vagy épp a török kortársaik.
Fülöp Márta szerint nincs arra garancia, hogy az újabb és újabb generációk egyre pozitívabban fognak gondolkodni a versenyről. Az együttműködő versengés létjogosultságának elfogadását nem kizárólag a mikrotársadalmi folyamatok alakítják, abban nagy szerepe lehet olyan tényezőknek is, amire lényegében nincs befolyásunk: például, hogy milyen viselkedési mintákat látunk magunk körül a világban. Ezzel azonban nem menthetjük fel magunkat a tisztességes, szabályok elfogadásán alapuló versenyzés alól.