„Az ember az évek során megtanulja, hogyan éljen meg a jég hátán is. De azért az zavar, hogy jobban kell értenem az engedélyek megszerzéséhez és a tartozások behajtásához, mint a házépítéshez. Óvatosnak és szemfülesnek kell lenni, mert nagyot lehet zuhanni” – a magyar vállalkozás intim valósága egy bécsi szelet mellől.
Már megint ez az átkozott ablaktörlő – káromkodott Monori Sándor, miután az esős szeptember végi estén befordult Toyota terepjárójával a solymári olaszos-magyaros vendéglő parkolójába. A 47 éves építőipari vállalkozóval, a Pilis-környéki családi házak helyben közismert kivitelezőjével hétre beszéltünk meg találkozót az Eldorádóba. Pontosan érkezett, de kért pár percet egy telefon és egy cigaretta lebonyolítására. A jó kiállású, enyhén pocakos, farmert és túracipőt viselő férfin látszottak a stresszes munkaórák.
„Az időm harmada azzal megy el, hogy rég átadott megbízások áráért rohangálok, pedig a mostani munkák is itt vannak a nyakamon. Nem lehet mit tenni, telefonálok, könyörgöm, fenyegetőzöm, aztán jó esetben 4-5 hónap múlva leszek a pénzemnél” – bosszankodik az eredetileg matematikatanári végzettségű végző Monori. Közben óriás bécsi szeletet rendel és nyomatékosan kéri, hogy Sanyinak szólítsuk.
Az első téma adódik, a tartozások ügye épp eléggé felizgatta a folytatáshoz. „Az egésszel az a baj, hogy nekem időre kell fizetni. Senki nem ad kölcsön ennyi időre se téglát, se térkövet. Ráadásul ma már egy tucat ember kenyere múlik rajtam. Persze a végén általában fizetnek, de az Istennek nincs annyi tartaléka, hogy ezt kivárja”. Sanyi problémája egyébként egyáltalán nem egyedi vagy különleges: az építőipari vállalkozások körbetartozása 200 milliárd forint körül mozog.
A finanszírozás kérdése pedig mindettől függetlenül égető ügy. Mivel a hitelfelvételhez szükséges garanciákat kft-je csak a legritkább esetben tudja felmutatni, ezért marad a tartalékképzés – ma már éppen megvan a néhány havi zökkenőmentes fennmaradáshoz szükséges forgótőke. Az első éveket viszont az autókereskedelemből nagy vagyont szerző (majd később elbukó) édesapa családi kölcsönei finanszírozták. A 2008 előtti években még bankhitel is volt, a válság után viszont az bedőlt. „Végül egy viszonylag előnyös alkuval megúsztuk, de végrehajtó jött az előző telephelyre. Persze még előtte elvittünk mindent, ami mozdítható” – meséli. Aztán a válság legmélyebb három éve alatt kétszer is megesett, hogy családi házára tett jelzálogot a helyi félhivatalos pénzember nagy kamataival a folyó kiadások rendezésére. Ezt túlélte, az utóbbi másfél évben pedig kezdenek jóra fordulni a dolgok.
A Bau-Monori ’97 Kft. tulajdonosa egyébként negyedik generációs vállalkozó. A családi példakép dédapja, aki a legkeményebb diktatúrák idejében is a Teleki téri piacon üzletelt. Arannyal, almával, szotyolával, amivel lehetett. Apja a rendszerváltásig hivatalban dolgozott, ezután kapott rá a használtautó-kereskedelem ízére. Sanyit viszont eredetileg a matek érdekelte. „Éreztem, hogy az egyetemi élethez azért nem vagyok elég nagy koponya. Aztán, amikor az első lányom megszületett, láttam, hogy az 52 ezer forintos középiskolai fizetésből nem lehet megélni. Ez szinte megalázó összeg. Meg nem is igazán értek a kamaszok nyelvén. Solymárra viszont akkoriban rohamtempóban érkeztek az emberek építkezni, nekem meg régről voltak építész és kőműves haverjaim is. Adódott a dolog.”
Az üzlet a válság előtti években futott fel igazán. Az olcsón elérhető hitelek és a budapesti középosztály körében egyre divatosabbá váló kiköltözés nyomán a kivitelezési piac megugrott – a hullámot pedig Sanyi is ügyesen lovagolta meg. „A kétezres évek közepén egyre több megbízásom, egyre szebb referenciáim voltak. Nemcsak Solymáron, de Ürömön, Piliscsabán és egyre többször a budapesti agglomeráció más részein is. Két, szintén a szakmában dolgozó ismerősömmel és egy fővállalkozóval már valami nagyobbon törtük a fejünket: társasházakat és sorházakat akartunk építeni, saját értékesítéssel. Aztán jött a válság, a nagyvállalkozó pedig felszívódott. Mindannyian több millióval maradtunk benne a buliban.”
Persze az üzlet vitele már a válság előtti években sem volt egyszerű. Szinte közhelyszerű állítás, hogy Magyarországon a szél szinte minden irányból a kis- és középvállalkozások ellenében fúj. A vállalkozók nem hiszik el, hogy üzleti partnereik ígéreteiben vagy akár a velük kötött szerződéses alkukban megbízhatnak, a társadalom inkább lenézi, mint megbecsüli a vállalkozói életformát, az állam pedig adókkal és bonyolult szabályokkal, bürokratikus terhekkel korlátozza az üzleti érvényesülést.
Persze a vállalkozók nem a takaró alatt sírnak a kegyetlen környezet miatt, hanem megkeresik a boldoguláshoz szükséges alternatív megoldásokat, kiegészítő lehetőségeket. A Sanyihoz hasonló vállalkozók az évek során megszerezték a rutint és megtanulták azokat a játékszabályokat, amelyek betartását közvetve vagy közvetlenül számon tudják kérni egymáson – mert az becsületbeli ügy és az arcvesztés ellehetetleníti a jövőbeli üzletet.
A belső játékszabályok tehát szigorúak és kötelező érvényűek, az állam által meghúzott szabályokat az építőiparban néha az élet írja felül. Monori szerint azonban neki tiszta a lelkiismerete. „Minden hónapban milliókat fizetek be az államnak. Úgy érzem, nem kapok cserébe semmit, mindenhol csak akadályokba, buta és értelmetlen szabályokba ütközöm. Nevezhetnek adócsalónak meg simlisnek, szerintem van olyan szabály, amit egyszerűen nem lehet betartani. Lehúzhatom a rolót, elküldhetem az embereket, de akkor kinek lesz jobb?”. Sanyi mindig a könyvelője véleményét kéri ki, lényegében az ő szavára hallgat adózási döntésekben: soha nem tart meg többet a javasoltnál és ezt méltányos kompromisszumnak tartja.
„Én lennék a legboldogabb, ha minden adót be tudnék fizetni és minden szabályt be tudnék tartani. Ma ez egyszerűen képtelenség. Én tényleg igyekszem, teljesen feketén nálam legalább tíz éve nem dolgozott senki. Nincs értelme. Meg kell adni a császárnak, ami a császáré, de a családomat is el kell tartanom. Gyomorgörcsöm van, ha meglátom a NAV leveleit, pedig Andrea nagyon jó könyvelő, mi meg nem vagyunk kapzsik. Eddig semmi baj nem volt” – halljuk Sanyi törvénykövetésről alkotott gondolatait. „Legalább azt érezném, hogy visszakapok valamit belőle. De még csak dolgozni sem hagynak. A hivatalban órákat állok sorba, az engedélyek kiadásáig pedig megőszülök. Nézzük csak meg, hogy néznek ki a kórházak meg milyen állapotban vannak az utak. Borzalom. Nem mondom, hogy minden olyan, mint amikor belevágtam, de azért még van hová fejlődni”.
Monori Sándor tehát nem feltétlenül elégedett a környezetével. „Az ember az évek során megtanulja, hogyan éljen meg a jég hátán is. De azért az zavar, hogy jobban kell értenem az engedélyek megszerzéséhez és a tartozások behajtásához, mint a házépítéshez. Óvatosnak és szemfülesnek kell lenni, mert nagyot lehet zuhanni” – ecseteli, de azért hozzáteszi: „azért a magam ura vagyok, jobb ez, mint egy multinál gályázni”.
Miután újra viszonylag nagy energia van a cégben, Sanyi mintha elemében lenne. Mára kiterjedt kapcsolatrendszere van és mesterien kitanulta az értékesítés apró fogásait. Néhány éve – felesége noszogatására – még egy üzletviteli tanfolyamra is beiratkozott, de aztán az élet egy halaszthatatlan munkával közbeszólt. „Ami ebben van, az a legnagyobb vagyonom” – mutatja okostelefonján a címlistát. Egyre-másra jönnek a kisebb-nagyobb megbízások: házak, orvosi rendelők, éttermek. A legnagyobb gond ezért most a megbízható és jó képességű munkaerő megszerzése. „Szívesen belevágnék nagyobb dolgokba is, de igen korrekt munkabért ajánlva is nehéz munkást szerezni. Főleg olyat, amelyik nem lopja el a fél céget, ha másfelé nézek, meg képes önállóan dolgozni is. Aki egy kicsit is értett hozzá, rég elment külföldre vagy biztos munkája van valamelyik nagyobb cégnél. Mindenesetre most nem panaszkodhatom: valahogy mindig megoldjuk”.
Sanyi a somlói galuska mellett arról is beszámol, hogy az utóbbi időben nagyobb ívű elképzelésekkel is megkeresték. Újból előkerültek a társasház építésére vonatkozó tervek és jelentősebb ipari épületek kivitelezésének gondolatával is megkeresik. A vállalkozó azonban nem biztos abban, hogy érdemes belevágni. „Nyilvánvaló, hogy ezekkel nagyobb pénzt lehetne keresni. De nekem nincs sok tapasztalatom ebben. Nagyobb cégekkel kellene üzletelni és egy ekkora épületnél a munkaszervezést is át kellene gondolnom. Ha tudok is elég embert meg finanszírozást szerezni…csak hát egyszer már megégettem magam ezzel”.
Az asztalon éppen ekkor csörren meg Monori úr telefonja – Kratochwill úr, egy ipari épület megrendelője hívja, ajánlatot kérve. A projekt éppen négyszer akkora, mint a Monori-Bau által eddig elkészített legnagyobb épület.
[wpgform id=’913′]
A fenti történet teljes egészében fiktív, valós karakterekhez való esetleges hasonlóság teljes egészében a véletlen műve. Ha Monori Sándor figurája nem is valós, mindenképpen valósághű: megformálását kutatások és interjúk tapasztalatai inspirálták.