Az Összkép első sorozata a Természet és közösség. A sorozatban a természet és az ember dolgainak kölcsönhatásait vizsgáló kutatókat és eredményeiket mutatjuk be: elsőként Ungvári Gábort, aki közgazdászként foglalkozik folyóval, tájjal, vízgazdálkodással.
A közügyek kapcsán jellemzően négy éves politikai ciklusokban, de legfeljebb is néhány évtizedes – egy ember által belátható – időtávokban gondolkozunk. Vannak olyanok viszont, akik számára az érdekes dolgok évszázados távlatokban történnek: Ungvári Gábor, a Corvinus Egyetem Regionális Energiakutató Központjának kutatója ilyen ember. Ungvári Gábor ugyanis a vízzel foglalkozik, vagy talán még pontosabban, a víz, a táj és az emberi élet, működés összefüggéseivel.
Ungvári Gábor az akkori nevén Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult a kilencvenes évek első felében, környezetgazdaságtannal foglalkozott. A víz témájára majdhogynem véletlenül talált rá, aztán ott ragadt: közel két évtizede, különböző mezekben és szervezeti formákban dolgozik azon a kutatási programon, amelynek végső célja megérteni, hogy hogyan kerülhetnek a Kárpát-medencében élő emberek harmóniába az életet adó, de sokszor az életet veszélyeztető vízzel.
A víz szerteágazó kérdésein sokan gondolkodnak. Ungvári Gábor kutatásai azért különösen érdekesek, mert szisztematikus társadalomtudományi, közgazdasági megközelítéssel foglalkozik a víz, gazdálkodás és emberi közösségek közös ügyeivel.
A kutatási program neve egyben saját célja: Szelídvízország.
FOTO:FORTEPAN/ Janovszky György
Vízországok
Szelídvízország olyan Magyarország, amelyben tudunk gazdálkodni a vízzel, amelyben a víz erőforrás és nem veszély. Ezt ma nem mondhatjuk el: Magyarországon ma egyszerre van árvíz és szárazság, belvíz és aszály. Szelídvízország értéknek tekinti és megőrzi a vizet. Ma Magyarország fél a víztől és kiengedi azt a Kárpát-medencéből.
Középiskolában azt tanuljuk, a reformkor, majd a dualista korszak egyik legfontosabb – úgy mondják – modernizációs eredménye a magyarországi folyók szabályozása, amelynek folyamán lecsapoltuk az ártereket, holtágakat, mocsarakat. A tanultak hangulata: a folyószabályozás rendet tett a tájban. Az ország területét korábban meghatározó vizes összevisszaság helyét átvette a medrében maradó folyó, a falu és a mezőgazdaságba bevont területek szentháromsága. Ungvári Gábor (sok más kutatóval összhangban) azt mondja, a történet kicsit bonyolultabb, messzebbre kell néznünk az időben, hogy megértsük a mai kihívásokat.
A folyószabályozás valóban egy rendetlen helyzetet számolt fel, de az a rendetlen helyzet nem a Kárpát-medence természetes állapota volt. A tizenkilencedik századi, tehát a folyószabályozások előtti magyar vízhelyzetre úgy szokás hivatkozni: Vadvízország. Vadvízország azonban, nem adott helyzet, hanem a korábban a Kárpát-medence nagy részét fedő erdők több évszázadon keresztül folyó kivágásának a következménye. Az erdő ugyanis természetes vízmenedzser: megtartja és kezelhetővé teszi a vizet. Erdő hiányában elengedjük a vizet, és nem lesz, amikor szükségünk van rá, és nincs hova elvezetnünk, amikor túl sok van.
Szelídvízország ezzel szemben olyan állapot, amelyben megvalósul az egyensúly a természet és az emberi működés között. Úgy tűnik, volt olyan időszak, amikor a Kárpát-medencében gazdája volt a tájnak, a víznek: a történeti kutatások azt mutatják, hogy az Árpád-korban tudtunk bánni a vízzel. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató levéltári dokumentumokat feldolgozva megírta az úgynevezett fokos gazdálkodás történetét. A fokok olyan csatornák, amelyeken keresztül ellenőrzötten tud a víz kilépni az ártérbe, amikor éppen túl sok van belőle. Egy olyan gazdálkodási forma, amely nem építette le azokat a természeti erőforrásokat, amelyre épült. A fokos gazdálkodás emlékét őrzi számos földrajzi nevünk, köztük egyes településneveink is: Siófok, Foktő.
Szelídvízország kutatási program arra törekszik, hogy ezt a történetet minél több réteget bemutatva elmesélje, és ezáltal megváltozzon az, ahogyan a vízről gondolkodunk. Nem az elmúlt helyreállítását ajánlja, hanem arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az, ami korábban működött, ma pedig küszködünk vele; és mi az, amit az akkori erőforrás-gazdálkodási elvekből érdemes újra alkalmazni a mai követelmények között.
A víz különlegessége
A víz nem önmagában érdekes kérdés. A víz egyfajta üzemanyaga mindenféle természeti működésnek és így a természethez kapcsolódó emberi tevékenység számára is kulcsfontosságú. A víz ugyanis, ahogy Ungvári Gábor és kutatótársai fogalmaznak, a természeti fenntartó folyamatok rendező elve. Tehát, a táj használatával kapcsolatos tudásunknak központi eleme kell, hogy legyen, mit gondolunk a vízről. Ugyanígy vizeink ügyét kiemelt kérdésként kell kezelni, ha tájainkat minél több ember és a jövő számára hasznot hajtó módon, azaz fenntarthatóan kívánjuk használni.
FOTO:FORTEPAN/ KINA
Rendet tevő közgazdaságtan
Szelídvízország kutatási program közgazdasági módszerekkel teszi kezelhetővé, érthetővé víz, táj és ember összekapcsolódásának bonyolult viszonyrendszerét. Erre az egységes módszertanra, gondolati rendszerre azért van szükség, mert a tájjal kapcsolatban egymástól nagyon különböző dolgokról kell beszélnünk: természeti jelenségekről, emberi gazdálkodásról, eszmei értékről.
A közgazdasági megközelítés alapvetően két dolgot jelent. Egyfelől azt, hogy amikor igyekszünk megérteni, bizonyos helyzetek miért álltak elő, akkor elsősorban azt kell keresnünk, kik az érintett szereplők (emberek, szervezetek), akik a releváns döntéseket meghozzák, és döntéseiket miért úgy hozzák meg, ahogy. Ez a megközelítés azt is feltételezi, hogy a döntéseket meghozó emberek tisztában vannak az érdekeikkel, ki tudják választani a rendelkezésre álló döntési alternatívák közül a nekik megfelelőt.
A tájhasználat kérdésével kapcsolatban számos olyan probléma merül fel, amit egy ilyen megközelítéssel igen pontosan le lehet írni. A legfontosabbak ezek közül az az egyes döntések nem szándékolt következményei: olyan járulékos hatások, amelyet a döntés meghozója nem érzékel, mert a hatás térben vagy időben máshol, és sok esetben másoknál jelentkezik. Például, az erdőirtások miatt megindul az erózió és elveszik a termőtalaj. Ennek következményeként nő az árvíz kockázata, a tavak elmocsarasodásához.
Ha ezt látjuk, akkor azon lehet elgondolkodnunk, hogyan lehet elérni, hogy valakit mégiscsak közvetlenül érintsenek tevékenységei másokra gyakorolt hatásai – és döntésébe ennek szempontjait be is építse. Így esély van arra, hogy mérsékelni tudjuk őket. Például egy folyóvölgyben kevesebbet kell belvíz-védekezésre költeni, ha a mélyebben fekvő szántókat hagyják elárasztani. Érdemes kitalálni, hogyan és mennyit fizessenek a magasabb területek gazdái a mélyebb birtokok művelőinek, hogy azok lemondjanak a termésről vagy az áradást elviselő növényeket telepítsenek.
A közgazdasági megközelítés másik eleme az, hogy a kutatásokban Ungvári Gábor és társai törekszenek arra, hogy valamilyen egységes keretben váljon mérhetővé a tájhasználattal kapcsolatos dolgok, legyenek azok természetiek vagy emberhez kötődőek. Erre leginkább a tőke fogalma látszik alkalmasnak: a tőke ugyanis nem más, mint egyfajta állomány, amelynek segítségével haszon érhető el. Ez elég rugalmas meghatározás ahhoz, hogy egy tájjal kapcsolatos különböző tényezőkre egyaránt alkalmazzuk: beszélhetünk a természet által létrehozott dolgokról mint tőkeelemekről (pl. talaj) és az ember által létrehozott dolgokról mint tőkeelemekről (tudás, építmények, gépek, csatornák). Hogy egy tájon mennyi ilyen széles értelemben vett tőke áll rendelkezésre, az határozza meg, hogy mennyi haszonvételre tudunk szert tenni, azaz a természet (az adott helyen történő emberi tevékenységgel együttvéve) milyen szolgáltatásokat nyújt számunkra. Egy ártéri erdő például egyrészt munkát és élelmet kínál gyümölcsösként, legelőként, halászati területként; növények és állatok természetes élőhelye. Az árvizet apasztja, szárazságra megőrzi a vizet, a nyarat nedvesebbé és hűvösebbé teszi. És persze: szép és jó benne kirándulni.
Azért van szükség arra, hogy mérni tudjuk ezeket a jelenségeket, mert ennek segítségével összehasonlíthatóvá válnak egyes tájak egymással, vagy egyes tájak különböző időszakbéli állapotai. Ha pedig lehetséges az ilyen összehasonlítás, akkor rendelkezni fogunk a megfelelő információkkal ahhoz, hogy tájhasználattal kapcsolatban megfontoltan tudjunk dönteni. Például, össze tudjuk vetni, hogy mikor érdemesebb bizonyos területeket időszakosan elárasztani és mikor érdemesebb magasabb gátakkal megvédeni őket.
FOTO:FORTEPAN/ Márton Gábor
A kutatások tanulságai
Szelídvízország kutatási program tehát egyszerre egy szemlélet és különböző dolgokat egységesen kezelni képes tudományos hozzáállás. A kutatások eredményeit arra tudjuk felhasználni, hogy közösségi döntéseinkhez, befektetéseinkhez szempontokat, támogató tudást kapjunk – azokhoz a döntésekhez, befektetésekhez, amelyek szükségesek ahhoz, hogy több vizet használó tájban, jobban éljünk.
Három eredmény különösen fontosnak tűnik. Az egyik, hogy a kutatások alapján az ártéri erdő az az élőhely, ökoszisztéma, amelyben az emberek a haszonvétel legszélesebb körét tudják élvezni. Ebből pedig az következik, hogy az a folyamat, amelynek során az ember elfoglalja a folyók árterét: falvakat, városokat épít oda és bevonja a szántóföldi mezőgazdaságba, az nem megfelelő gazdálkodás az erőforrásokkal. Ehelyett hozzuk vissza magunk köré a tájat, az erdőt, és ha már a technológia erre lehetőséget ad, kezeljük változatosabban a vizet.
Másfelől, a vízgazdálkodásnak az a megközelítése, hogy az árvízi védekezés során a vizet minél hatékonyabban toljuk ki Magyarország határain kívülre, nem tűnik hosszú távon célravezetőnek. Ez még akkor is igaz, ha az árvízi védekezés a jelen helyzetben sokak valóban heroikus munkája által véd meg életet és tulajdont. A fenntartható megoldás az lenne, ha hagynánk, hogy bizonyos területeket rendszeresen elérjen az árvíz, és a vizet minél hosszabb út bejárására késztessük a tájban. Hogy a folyó minél nagyobb terület szelíd vízpótlásához (vagy víztartalékainak feltöltéséhez) tudjon hozzájárulni.
Végezetül, a kutatások eredményeképpen az is láthatóvá válik, hogy a tájat használó különböző szereplők együttműködését megteremtő intézményekre van szükség. Ki mikor locsolhat, kit véd gát, hova engedjük ki a vizet, hova nem szabad építkezni? Ki fizet mindezért és kinek? Ha az érintettek egyeztetnek egymással, és képesek megállapodni, hogyan osszák el egymás között a vízből származó károkat és hasznokat, akkor lehetőség van arra, hogy hosszabb távú hatásokat is számba vevő, fenntartható megoldás szülessen. Sok régi civilizációt az tett naggyá, hogy a hol bőséges, hol hiányzó vízzel bánni tudott társadalmuk. Érdemes tanulni a régiektől és a vizet ma is életünk szervező erejeként kezelni.
Olvass tovább!
Szelídvízország kutatási programnak saját honlapja is van. Szintén érdemes böngészni a A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont Vízgazdasági Csoportjának honlapját. Agócs József Bioszférabiológia című könyve ezen a linken olvasható. Ajánljuk továbbá az Ekvilibrium Műhely által kiadott könyveket is.
A víz ugyanis: nemcsak fontos, de érdekes is.
Ide kattintva hozzászólhatsz a Természet és közösség sorozathoz.
