A középkori városfejlődés kemény küzdelem volt: a jogokat nem volt elég kivívni, meg is kellett őrizni a földesurak és az egyházi elöljárók, vagy más városok ellenében. Azonban még ennél is nehezebb feladat volt az ellenérdekelt felek számára kölcsönösen elfogadható megoldások megtalálása, a felmerülő vitás helyzetek rendezésére. Szende Katalin történész cikkében azt vizsgálta, hogyan zajlott ez a folyamat.
A középkori városfejlődés egyik legfontosabb szereplője a király volt, aki kiváltságok adományozásával nagy lökést tudott adni egy-egy település gazdaságának. Annak ellenére, hogy a kutatások fókuszában gyakran ezek a kiváltságok állnak, megszerzésük még csak az első lépés volt a várossá válás útján. Legalább ennyire fontos volt ugyanis a privilégiumok megőrzése és tartalommal való megtöltése, különösen, hogy a legtöbbször olyan ügyekben kellett megoldást keresni, amelyeknél nem lehetett korábbi mintákhoz visszanyúlni.
Nagyszombat 1600 körül. Fotó: wikimedia.org
A jogaikat védeni igyekvő polgárok és az ezeket fenyegető egyházi elöljárók, földesurak közötti problémás kérdésekben sok esetben évtizedekig tartó viták után született csak valamilyen megegyezés. Szende Katalin tanulmányában ezeket a folyamatokat az egyes kiváltságokhoz tartozó vitás kérdések rendezésének tanulmányozásával vizsgálta Mennyit ér a kiváltság című tavaly megjelent tanulmányában.
Polgár-e a polgár a városon kívül?
Az egyik legfontosabb téma a bírói immunitás kérdése volt: ez azt jelentette, hogy a városi polgárok ügyében csak az ő jóváhagyásukkal választott bíró járhatott el. Az azonban nem volt egyértelmű, melyek is a polgárok ügyei. Ennek jó példája volt, hogy ki illetékes a 14. században egyre nagyobb teret nyerő „extraneus” szőlőbirtoklást érintő ügyekben. A városi polgárok a borkereskedelem jövedelmezőségének növekedésével sokszor béreltek más földbirtokos területén szőlőket. Ez volt a helyzet a nagyszombati polgárok esetében is, akik a Szentgyörgyi család birtokait használták. A polgárok azt akarták elérni, hogy az ilyen ügyekben csak saját bíróságuk előtt perelhessék őket, amivel a másik fél értelemszerűen nem értett egyet. A vita évtizedekig tartott. Végül 1339-ben a polgárok megegyeztek az általuk korábban még fej- és jószágvesztésre ítélt Szentgyörgyi Sebes mesterrel. A megállapodás szerint sebesülést és halált okozó ügyekben, illetve a bérlők pereskedése esetében ő lesz az illetékes. Fellebbezéskor pedig két „fogott” bíró, – az egyiket a mester, a másikat a város állíthatta – kezébe helyezték a döntést.
Kié az egyház pénze?
Az egyházi kiváltságok rendszerének kialakítása sem volt vitáktól mentes. Ezek ugyanis nemcsak a polgárok vallási életét érintették, hiszen plébánosnak joghatósága volt a város területén az egyházi bíróságok elé tartozó minden ügyben. Hosszan tartó, kölcsönös sérelmeket okozó konfliktus volt például a szebeni plébános, az ottani prépost és a polgárok között. A felperes polgárok szerint a prépost semmibe vette az értelmezésükben nekik járó kegyúri jogot: azt, hogy városukban maguk választhattak plébánost.
A Weisz Boglárka irányításával működő „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport 2015 és 2020 között kap támogatást a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Fiatal Kutatói Program keretében. A magyar gazdaság mozgatórugói a középkorban című kutatási projekt két nagyobb területet ölel fel. A gazdasági élet egyik lefontosabb szereplője a királyi hatalom volt. A projekt ezért vizsgálja az uralkodók bevételeit, a pénzverés rendszerét, a pénzügyigazgatás intézményrendszerét és az uralkodók gazdasági intézkedéseit. A kutatás másik iránya a királyságot az európai gazdasági vérkeringésbe csatlakoztató városok szerepének vizsgálata. Ezen belül a fókusz arra kerül, hogy a városi adminisztráció és az infrastruktúra hogyan alakította a polgárok gazdasági tevékenységét és külső gazdasági kapcsolatait. Szende Katalin Mennyit ér a kiváltság? Városprivilégiumok kibocsátása és rendelkezéseik betartása I. Károly alatt című tanulmánya a kutatócsoport munkájának első eredményeit bemutató, Pénz, posztó, piac című tavalyi kötetben jelent meg.
Tizenöt évvel később már a szebeni dékán és több plébános vádolta a polgárokat jogaik megsértésével. Panaszuk alapján úgy tűnik, hogy a világiak – kirívó vétségként – többször is a törvényes kort még be nem töltő személyt választottak meg plébánosnak, aminek köszönhetően az egyházközség vagyonával maguk a polgárok rendelkezhettek. A viszályt végül az esztergomi érseknek kellett eldöntenie, aki úgy határozott: csak olyan személyt lehet megválasztani, aki egy éven belül pappá szentelhető.
Az egyház és a polgárok közötti, jellemző gazdasági konfliktusforrás volt a végrendelkezés kérdése is: kire szálljon az utód nélkül elhunyt pap vagyona. Ennek kezelésére nem alakult ki egységes minta, a kiváltságok pontos jellege és az erőviszonyok függvényében többféle megoldás is született.
A vitákat nem lehet elkerülni
A fenti néhány példa is kiválóan bemutatja, hogy milyen, nehezen megszületett kompromisszumok alakították a magyar városok fejlődését, formálták az együttélés ma már természetesnek vett viszonyait. A feltárt történetek azt is bizonyítják, hogy a legtöbb ilyen konfliktust nem lehetett volna elkerülni. A király által adományozott kiváltságok rendkívül sokfélék lehettek, értelmezésükre, alkalmazásukra, a vitás helyzetek megoldására – korábbi minták hiányában – nem léteztek bevett intézményi megoldások. Ezek megtalálása legtöbbször az eltérő gazdasági érdekekkel bíró felek dolga volt, akik gyakran évtizedes viták után jutottak valamilyen megegyezésre, kötöttek alkut.
Mert hosszú távon működő, kölcsönösen előnyös megoldásokat találni nem volt könnyű a 14. században – ahogy nem könnyű ma sem.
A sorozat további cikkei
