Milyen könyveket olvastak a nyolcvanas években a közgazdászok, a gazdasági kérdések iránt érdeklődő társadalomtudósok és egyetemisták? Sorozatunkban ezek közül idézünk fel néhányat.
Az ősi jog című híres könyvében Henry Sumner Maine amellett érvelt, hogy a piacgazdaságok nem működhetnek megfelelő morális erőforrások nélkül. Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből a tételből a gazdasági rendszerváltás hajnalán alkalmazott privatizációs eljárásokra vonatkozóan?
Egy piacgazdaságban naponta számtalan szerződést kötnek különböző felek. Egy valamirevaló szerződés tető alá hozása nem triviális feladat, ám ha a szerződéskötés túlságosan vesződséges, drága vagy frusztráló, nehezen mennek előre az ügyek. A jó szerződéskötéshez bizonyos kedvező adottságok is kellenek, köztük józan ész és egy kis taktikai tehetség, de hasznos lehet a kellő piacgazdasági tapasztalat és tudás, és valamelyes orientáltság az alapvető jogi ismeretek terén is.
Ez a szerződéses kultúra, természetéből eredően, csak maga, magától alakulhat ki. Az állam nem tudja kialakítani, vagy kikényszeríteni, még a szerződések betartatására való legnagyobb igyekezettel, vagy saját szerződéses gyakorlatának szigorúságával sem.
Ezért azt is mondhatjuk akár, hogy egy erős piacgazdasághoz olyan szerződéses kultúrára van szükség, amely leginkább csak a piacgazdaságban magában jöhet létre.
Egy kis könyvtári kitérő
Bátran állíthatjuk, hogy az 1989 nyarát megelőző időkben egy tipikus, társadalomtudományokat űző magyar értelmiségi érdeklődési köre szélesebb volt, mint manapság. Nem a ma elfogadott mércéknek és követelményeknek kellett megfelelnie, kevésbé kényszerült rá arra, hogy specializálódjon.
Hogyan írhatnánk le, mit tudott akkoriban a társadalomtudományos értelmiség? A szakkollégiumban, amelynek akkoriban büszke tagja voltam, a többség igazi könyvgyűjtő volt. Azt mondom, ami akkor tudásnak számított, az ott volt a szakkollégisták könyvespolcain. Ki nem emlékezne például a Gondolat Kiadó Társadalomtudományi Könyvtárának színes borítóban pompázó köteteire ezekben a kis, odaadóan gondozott magánkönyvtárakban?
Az első magyar kiadás 1875-ben jelent meg, Pulszky Ágost fordításában, akkor még A jog őskora címmel
Ezek között több olyan volt, amely gazdasági vonatkozású problémákkal is foglalkozott. Ezek közé tartozott Sir Henry Sumner Maine a sorozatban 1988-ban kiadott műve, Az ősi jog. Az eredeti munka először 1861-ben, az első magyar fordítás pedig 1875-ben jelent meg, „európai mércével is korán”. (Fordította Pulszky Ágost.)
Az ősi jog
Maine ebben a kötetben, és még három további könyvében a modern politikai társadalmak alapvető intézményeinek kialakulását vizsgálta. Nagyon régi, ősi („ancient”) törvénykönyveket tanulmányozott, abból a feltevésből kiindulva, hogy csak ezekből a forrásokból érthetőek meg az intézményfejlődés ősi szakaszainak legfontosabb állomásai és jellegzetességei. Az ősi jog-ban például a római jog ezeréves története kerül a fókuszba, valamint a római jog egyes koncepcióinak hatása a modern európai jogfelfogásokra.
Kutatásai során Maine-t nem csak a magánjog, hanem a közjog is érdekelte, de leginkább a magántulajdon intézményének történetének és a modern szuverenitás-koncepciók eredetének kérdései. Ugyanakkor spekulációinak tétje elméleti. Bár szembeszökően kritikus a természetjogi megközelítésekkel és a társadalmi szerződés teóriával szemben, igazi ellenfele a kortárs utilitariánus doktrína.
A politikai gazdaságtan és a történeti tények
A számos témával foglalkozó és szövevényesen felépített Az ősi jog egyetlen gondolatmenetét szeretném most csak felidézni. Tény, mondja Maine (valamikor az 1850-es évek végén), hogy manapság a társadalomban sokkal nagyobb teret kapnak a szerződéses viszonyok, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy az emberek a korábbinál sokkal nagyobb mértékben alakítják ki maguk viselkedési szabályaikat, és határozzák meg ezzel saját társadalmi helyzetüket. Az „imperatív” („felülről” meghatározott) jog fokozatosan szorul ki olyan területekről, amelyeket korábban egyértelműen uralni volt képes.
Sir Henry James Sumner Maine portréja
Ezt a tendenciát mindenki észleli, még a teoretikusok is. Maine szerint egyetlen fejlettebbnek tartható társadalomtudomány van, a politikai gazdaságtan, és ez egyenesen ezekre a tényekre építi fel tételeit. „A legtöbb politikai gazdaságtani képzést kapott ember azt az általános igazságot, amelyen tudománya alapul, arra is alkalmasnak tartja, hogy univerzális igazság váljon belőle, és amikor a gyakorlati alkalmazásra kerül sor, rendszerint arra is törekszik, hogy a szerződés tartományát kiterjessze, és az imperatív jogét leszűkítse, kivéve ez utóbbi azon részét, amely a szerződések betartásának kikényszerítéséhez szükséges.” Így aztán a törvényhozás egyre inkább lemarad a vagyon-felhalmozási gyakorlatok fejlődése mögött.
A politika gazdaságtan azonban nagy tévedésben van, merthogy nem foglalkozik a történeti tényekkel – mondja Maine, aki mintegy nyolc évet töltött Indiában adminisztrátorként. A szerződéses viszonyok Angliában tapasztalható expanziója nem univerzális társadalmi tény.
Az erkölcsi nézetek nem állandóak?
Hiszen tévedés azt tartani, folytatja Maine, hogy a moralitás minden fontos elve és szabálya egyenesen az emberi természetből adódik, illetve érthető meg. Ami a szerződésekkel kapcsolatos erkölcsöt, tehát főleg a szavahihetőség normáit illeti, a mai moralitás sokkal kifinomultabb, mint a korábbi. Óriási a felháborodás, amikor nagyszabású pénzpiaci csalások és botrányok történnek, és az emberek meg vannak róla győződve, hogy ezek egy új, immorális korszak megnyilvánulásai. Azonban, érvel Maine, ezek a látványos esetek csak azt mutatják, mennyire kiterjedt a szerződéses bizalom és jóhiszeműség a modern angol társadalomban. Ha nem így volna, ezeket a csalásokat nem is lehetne elkövetni.
A „Déltengeri buborékot” az első modern spekulációs válságként tartják számon
Maine megemlíti, hogy a jogelmélet a moralitás változásait leginkább a büntetőjog alakulásán keresztül tudja nyomon követni. Onnan, hogy kizárólag a tulajdonosi jogok szentek, eljutottunk odáig, hogy az egyoldalú bizalomnyilvánítás (mint például amikor valaki egy határozatlan teljesítési ígéretre előre fizet) is jogi védelmet élvez. Maine a tulajdonjogot alapvetőbbnek tartja a szerződésjognál, hiszen amikor története során a tulajdonjog már robosztus koncepción alapul, a szerződésjog körvonalai még kivehetetlenek. A civilizálódás egyik ismérve azonban az, állítja, hogy a szerződések gyakorlata egyre több mindenre terjed ki, így a szerződésjog egyre kifinomultabb lesz, és a tulajdonosi jogokhoz való viszonya egyre szorosabbá válik.
Következtetések
Ha elfogadjuk Maine érveit, azt a következtetést vonhatjuk le belőlük, hogy a piacgazdaság intézményei, köztük a szerződésjog, csak akkor működhetnek megfelelően, ha a társadalom bizonyos morális erőforrásokkal is rendelkezik, és ezek az erőforrások csak a kérdéses intézményekkel együtt alakulhatnak ki.
A könyvtári kitérő előtt azt állapítottuk meg, hogy egy erős piacgazdasághoz olyan szerződéses kultúrára van szükség, amely leginkább csak a piacgazdaságban magában jöhet létre. A maine-i tanulságot is figyelembe véve ezt az állítást a következőképpen módosíthatjuk:
A piacgazdaság megfelelő működése olyan szerződési kultúrát és morális erőforrásokat követel meg, amelyek leginkább csak a piacgazdaság körülményei között alakulhatnak ki, illetve szerezhetőek meg.
Szigorúan retrospektív tűnődés egy 1989-es gazdaságpolitikai problémáról
1989-ben a privatizációt kellett a piacgazdaság kiépülését biztosító legfontosabb mechanizmusnak tartanunk. Miképpen gondolkozhatunk az akkoriban követendő privatizációs eljárásokról, ha az imént kimondott „tételt” is figyelembe vesszük?
Nos, ha a tétel mellett figyelembe vesszük még azt is, hogy akkoriban „mi az újrapolgárosodás kezdetének kezdetén tartottunk csak”, ahogyan Kornai János fogalmaz az Indulatos Röpirat 116. oldalán, arra a következtetésre juthatunk, hogy:
Minden olyan privatizációs megoldás, amely a valódi, valóságos piacgazdasághoz szükséges szerződési kultúra és morális erőforrások gyors és hathatós gyarapításához vezethet, gazdasági értelemben is értékesnek minősül.
Privatizációs technikák, és morális erőforrások
Hívjuk reprivatizációnak azt a politikát, amely visszaadja az egykor államosított vállalatokat, vagy azok egyes vagyonelemeit korábbi tulajdonosainak. A módszer jól átgondolt, korlátozott alkalmazásával egyértelmű, természetes tulajdonosokat, és jó esetben már csak ezzel is tőkét teremthetünk. Az érintettek, ha nem akarnak a visszakapott vagyontárgyak menedzselésével érdemben foglalkozni, eladhatják azokat, és ezzel ismét csak természetes úton alakul ki hazai tőke. Ezzel a politikával az állam azt is demonstrálhatja, hogy a magántulajdon számára szent. A jogbiztonság, és ezzel együtt a leendő piacgazdasági berendezkedésbe vetett közbizalom is erősödhet. Ésszerű feltételezni ugyanakkor, hogy a korábbi tulajdonosok igen jó eséllyel bőségesen rendelkeznek megfelelő morális erőforrásokkal is.
.JPG#mw-jump-to-license)
Vagyonjegy a csehszlovák kuponos privatizáció időszakából
A limitált és bizonyos típusú vagyonelemekre korlátozott, állampolgári jogon való tulajdonrészesedés privatizációs módszere, másfelől, azt üzenheti sok-sok, az előző évtizedekben kizsákmányolt és becsapott embernek, hogy közös feladatban vehetnek, felelősen részt. A civilizált, európai, magántulajdonon alapuló piacgazdaság kiépítésének közös politikai feladatában. Egy ilyen politika elősegítheti a privatizációs célkitűzéssel magával való azonosulást is.
A kedvezményezettek nagy része nyilván nem tud majd mit kezdeni a lehetőséggel. De akadhatnak olyanok, akiknek sikerül élnie az eséllyel. Sok-sok ember tanulhat bele a piacgazdaság technikáiba, és dolgozhatja bele magát a szerződéskötések kultúrájába.
A portfólió-szemlélet
De nem sértik-e meg ezek a technikák a privatizáció eljárások egyik legfontosabb kritériumát: hogy a volt állami tulajdonnak a valóban legjobb gazda kezébe kell kerülnie? Ennek a kritériumnak is van morális tartalma. A tulajdont ki kell érdemelni. Legyen azé, aki a legügyesebb, a legdolgosabb, aki a legjobban képes dönteni kockázatos helyzetekben.
Azonban ha az öröklés intézményére, vagy akár csak szerteágazó tapasztalatainkra gondolunk, beláthatjuk, hogy ez a kritérium a legfejlettebb piacgazdaságokban sem teljesülhet általánosan. Ezért alkalmazási tartományát talán azokra az elszánt, elhivatott vállalkozókra érdemes leszűkíteni, akik tevékenységétől az állami szektor sikeres lebontása, a piacgazdaság megerősödése, fejlődése leginkább függeni fog.
Miért ne gondolkozhatnánk tehát a privatizációs technikák egyfajta portfóliójában? A központi, paradigmatikus módszer az állami vállalatok és vagyontárgyak fokozatos és jól előkészített eladása tisztességes, sikeres, kockázatot vállalni képes magánvállalkozóknak. De a portfólió elemei közé tartozhat a reprivatizáció és az állampolgári jogon járó tulajdonrészesedés is, nem utolsósorban ezek jelentős morális hozadéka miatt.
Kimaradt valami? Szólj hozzá Te is, hogy teljes legyen az összkép!
A sorozat korábbi cikkei
Voszka Éva: Érdek és kölcsönös függőség – A szocialista vállalati rendszerről, 1983-ban Milyen könyveket olvastak a nyolcvanas években a közgazdászok, és a gazdasági kérdések iránt érdeklődő társadalomtudósok? Sorozatunkban ezek közül idézünk fel néhányat. Érdek és kölcsönös függőség című művében Voszka Éva azt elemezte, miért és miképpen alakult ki a szocialista gazdasági rendszer egyik legnagyobb kártétele, a torz vállalati struktúra.
Kornai János Indulatos röpirata – Az erős piacgazdasághoz vezető útról, 1989-ben Milyen könyveket olvastak a nyolcvanas években a közgazdászok és a gazdasági kérdések iránt érdeklődő társadalomtudósok? Sorozatunkban ezek közül idézünk fel néhányat. Kornai János Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében című munkáját már megjelenésekor is sokra tartottuk és ma is sokat lehet belőle tanulni.
Ha szeretnél értesítést kapni legfrissebb cikkeinkről, iratkozz fel hírlevelünkre!
