Menü
Sorozatok

25 éve, Szövet, Vállalkozás

Zöldebb-e a szomszéd kertje? – A lengyel és magyar gazdasági rendszerváltás

SZERZŐ:

A nemzeti összterméket, az életszínvonalat és a vásárlóerőt tekintve Magyarország és Lengyelország hasonló cipőben jár a rendszerváltás után negyedszázaddal. A bejárt utak is hasonlóak, de a rendszerváltás folyamatában sok fontos különbség adódott. Az Összkép e heti cikke  ezeknek jár utána. Az apropó: a budapesti Danube Institute rendezvényén adott előadása után a lengyel gazdasági átalakulás ikonikus figurájával, Leszek Balcerowicz-csal beszélgethettünk.

A szovjet birodalom összeomlása páratlan történelmi pillanat volt, amely (persze nem előzmények nélkül) a politikai és gazdasági átalakuláson keresztül közép-európai emberek millióinak változtatta meg életét. Az átállás iránya messziről mindenhol hasonló, a politikai zsarnokságtól és a tervgazdaságtól a demokráciára és a piacgazdaság irányába mozdultunk, mégpedig radikálisan. Az ördög azonban mindig a részletekben rejlik – ezt szem előtt tartva mindig érdemes megvizsgálni, mit csináltak másképp, jobban és rosszabbul poszt-szocialista útitársaink.

Mi most Lengyelország mellé állítjuk hazánkat, nem csupán a történelmi hagyományok, hanem a gazdasági rendszerváltás néhány hamar szembetűnő különbsége miatt is. Az első és legfontosabb különbség, hogy a nemzeti össztermék ma hozzávetőleg ugyanakkora a két országban – a rendszerváltás óta viszont mi jóval kevesebbet fejlődtünk. Ma Lengyelország jár előrébb, fejenként mintegy háromszáz dollárral, miközben a különbség 1991-ben mintegy másfélszeres volt Magyarország javára.

Három kiemelt témát vizsgálunk: az államadósság kérdését, a privatizációt és a nemzetközi szervezetek jelentőségét a gazdasági átmenetben. A számok és tanulmányok mellett a lengyel gazdasági rendszerváltás eseményeinek frontvonalán dolgozó Leszek Balcerowicz segít eligazodni. Ezzel az Összkép tavalyi, Jobban élünk-e mint 25 éve? című cikksorozatához adunk kitekintést.

Leszek Balcerowicz  (1947-) közgazdászprofesszor.  Tanulmányait a Varsói Közgazdasági Egyetemen és a  New York-i St. John’s Egyetemen folytatta. 1989 és 1991 között két lengyel kormány pénzügyminisztere, 1997 és 2000 között pedig miniszterelnök-helyettes volt. Nevéhez fűződik a sokkterápiaként is emlegetett Balcerowicz-terv, mely a lengyel gazdaság piacgazdasági átmenetét valósította meg. 2001 és 2007 között a Lengyel Nemzeti Bank elnöke volt.

Államadósság és elengedés – a lengyelek meglépték

Lengyelország és Magyarország az a két ország, amely a szocializmus során a legtöbb államadósságot halmozta fel a rendszerváltó közép-európai nemzetek közül. 1992-ben a lengyel államadósság a nemzeti össztermék 147 százaléka felett volt, míg Magyarországon ez a szám a 80 százalékot közelítette. Bár mi sem álltunk jól, Lengyelországban volt igazán nagy a baj.

 

adósság

Forrás: EBRD

 

Az EBRD tanulmányai (1, 2) alapján készített ábra utánközlés, először Szepesi Balázs a magyar rendszerváltást feldolgozó, Váltófutás ólomsúllyal című cikkében közöltük.

Ha azt vizsgáljuk, mi történt a kilencvenes évek nagy átrendeződése során, a kép igen hamar átrajzolódik. Magyarországon ugyanis az eladósodás eleinte tovább nőtt, majd 1993-tól 2001-ig fokozatosan csökkent, a kilencven százalékot nyaldosó (88,7%) szintről 52,7 százalékra. Ez önmagában szemlélve szép teljesítmény, amelyet elsősorban a viszonylag fegyelmezett, olykor egyenesen megszorító költségvetési politika és a privatizációból fakadó bevételek segítségével sikerült elérni.

A lengyelek viszont olyan utat választottak, amelynek köszönhetően az államadósság jóval erőteljesebb csökkentése valósulhatott meg. Az ország már a késői szocializmus idején is, 1981-től adóssága részleges elengedésére törekedett, és a nyolcvanas években többször is átütemezték a törlesztések esedékességét. A kapitalizmus és demokrácia létrehozása pedig egyedülálló alkalmat adott Lengyelországnak a cél elérésére is. Az 1989-ben már 41,4 milliárd dollárt kitevő adósságot tárgyalásos úton sikerült csökkenteni: az állami hitelezők (a Párizsi Klub) 1991-ben a feléjük való adósságok fele felett hunyt szemet, míg 1994-ben a magánhitelezők (a Londoni Klub) felezték meg a fennálló adósságokat. Ezzel párhuzamosan a visszafizetések határidejét mindkét esetben a kétezres évekre halasztották.

Természetesen mindez nem volt ingyen: a hitelezők az 1990-ben elindult gazdasági átalakulás folytatását, az adósságszolgálat megújítását és az IMF előirányzataihoz illeszkedő gazdaságpolitika-alkotást kérték. Az általunk megkérdezett Leszek Balcerowicz, az akkori pénzügyminiszter szerint viszont ez alapvetően is illet a rendszerváltó célokhoz: „nemcsak radikális stabilizációt és reformokat, de adósság-elengedést is akartunk. (…) Magyarországon ez nem volt a stratégia része, nem tudom miért. A gazdaság újraszervezése ugyanakkor az engedmények nélkül is megtörtént volna. De így jobban sikerült” – magyarázza az egykori miniszter és jegybankelnök, aki szerint a tárgyalásos adósságcsökkentésnek az a politikai előnye is megvolt, hogy így az emberek látták: „a Nyugat támogat minket”.

Ennek eredményeképp 1995-re a lengyel állam adóssága a nemzeti össztermék 49,6 százalékát tette ki és ezt követően is 40 és 50 százalék között maradt.  Láthattuk, hogy a kilencvenes években Magyarország is nagyot csökkentett, ez követően viszont ismét nőni kezdett, 2015 végén pedig 78 százalékos szinten állt.

A lengyel adósság-elengedés súlyát jól mutatja, hogy következő években, 1995 és 2001 között az ország államháztartási hiánya átlagosan a GDP 4,4 százalékát tette ki. A magyar deficit ugyanebben az időszakban átlagosan 5,4 százalék volt. Különbség tehát van, de azért elmondható: a lengyelek elsősorban nem a költségvetési fegyelemben, hanem a kezdeti tárgyalásokban voltak jobbak nálunk.

Privatizáció – Kicsit, nagyot, lassan, gyorsan?

Magyarország és Lengyelország egy másik tekintetben is hasonlóan kezdte a piacgazdaság évtizedeit. Amíg a legtöbb más rendszerváltó országban a szocializmus a gazdaság szinte teljes állami kontrollját jelentette, e két ország esetében ez a nyolcvanas évek második felére már korántsem volt így. Hazánkban az állami tulajdonú cégek aránya a változáskor 65, Lengyelországban 81 százalék volt. Közös vonás, hogy a már magánkézben működő vállalkozások jellemzően kisvállalatok voltak, a nagy cégek és a bankrendszer pedig mindvégig állami kézben maradt. A már megkezdett kisprivatizációs folyamatokat mindkét ország igen hamar befejezte, és 1990-91-re a teljes kisvállalati szektor magánosodott.

A nagyobb cégek privatizációjában is van hasonlóság. A  kuponos, minden állampolgárnak tulajdonrészt adó magánosítás sok országban fontos elem volt, Lengyelországban azonban kétszer is nekifutottak, mégsem vált az átmenet jelentős eszközévé, Magyarországon pedig meg sempróbálták.  Az akkori magyar közgazdász-társadalom egyébként szinte egyöntetűen ellenezte az efféle megoldásokat, ma már több vita van a megoldás hasznairól és kárairól.

Azért vannak lényeges különbségek is.  Magyarországon meglehetősen negatív társadalmi visszhang övezte a szocialista vállalatok menedzsereinek és munkavállalóinak tulajdonszerzését – ez nálunk még 1990 előtt megtörtént és a közvélemény szemében egyet jelentett a tűzhöz közel állók ár alatti tulajdonszerzésével. Hogy ez mennyire helytálló, azon a közgazdászok, történészek és jogászok máig vitatkoznak – mindenesetre a társadalom benyomása ez lett. Lengyelországban mindez egészen máshogy alakult: a „belsősök” ott csak később, 1991 és 1996 között vásárolhattak, a vezetők helyett pedig a különösen nagy lobbierővel rendelkező szakszervezetek domináltak. De egyik országban sem ez volt a legtöbbet használt út.

Szintén eltérés, hogy Lengyelország mezőgazdaságát a szocializmus évtizedeiben sem kollektivizálták – magántulajdonban maradó kisbirtokok miatt pedig egy teljes szektorral kevesebbet kellett privatizálni. Magyarországon ezzel szemben a kilencvenes évek egyik szimbóluma a tsz-esített mezőgazdasági területek egy részéért kompenzációt nyújtó kárpótlási jegyek kibocsátása, az azokkal való üzletelés, ügyeskedés.

kp1000

Kárpótlási jegy

 

Jelentős kuponos privatizáció és vállalaton belüli értékesítés hiányában a magánosítás domináns módja mindkét országban a kifelé történő értékesítés lett – ez pedig számos esetben a külföldi tulajdonláshoz, illetve külföldi tőke beáramlásához vezetett. A gyorsaságot tekintve azonban nem egyeznek meg a forgatókönyvek. Magyarországon lényegében  1991 és 1998 között (ha a vállalatvezetői felvásárlásokat vesszük, akkor már 1987-től) lezajlott a nagyvállalatok magánkézbe adása. A nagy privatizációs csomagokat nemritkán a költségvetés rövidtávú befoltozásának szándéka, a bevételek motiválták. Lengyelországban viszont a nagyvállalati magánosítás igen lassú folyamat volt: a nagyvállalatok majdnem fele még 2010-ben is állami tulajdonban állt.

Nem egyértelmű, hogy melyik forgatókönyv a kívánatos. Az elnyújtott privatizáció lassíthatja, veszélyeztetheti a kapitalizmus intézményeinek, hatékonysági előnyeinek megszilárdulását és megszerzését.  A túl gyors értékesítés viszont korrupciós kockázatokat, járadékvadászatot illetve  kemény szociális és foglalkoztatási következményeket vonhat maga után.

Az egykori lengyel miniszterelnök-helyettes szíve szerint gyorsabban privatizált volna. Leszek Balcerowicz szerint „a privatizáció azt jelenti, hogy az állam helyett kompetens és személyesen érdekelt emberek vezetik majd a céget. Így a probléma soha nem a túlzott gyorsaság, hanem a politikai okok miatti lassúság. Lengyelországban is a politikai ellenállás miatt ment lassabban, mint ahogyan akartam.” A közgazdász-politikus szerint az sem fontos, hogy mely eszközzel történik a privatizáció, ha utána a javak úgyis szabadon gazdát cserélhetnek. „Hosszabb távon, ha kereskedhetőek az eszközök, mindez nem igazán számít. Jobb már az elején professzionálisan magánosítani. Persze minden szektorfüggő, például Lengyelországban az acélipart nem lehetett lengyeleknek eladni, hiszen senkinek sem volt rá pénze. A bányászatot pedig nem is teljesen privatizáltuk, abból bajok is lettek” – magyarázza.

Nehéz helyzetben vagyunk, ha el akarjuk dönteni, ki privatizált okosabban. Ha Leszek Balcerowicz nézőpontját vesszük, akkor a lengyelek joggal irigykedhetnek ránk a vállalati szektor gyors és határozott átalakítása miatt. Számos érvelés, értekezés ugyanakkor a lassú magánosítás előnyeit emeli ki a helyi tőkeakkumuláció és a hosszú távú versenyképesség szempontjából.

Mit adtak nekünk a nyugatiak?

A nyugati világ által létrehozott nemzetközi intézmények megjelenése egyik országban sem történt pontszerűen – ennek folyamatai már évekkel a politikai rendszerváltás előtt megkezdődtek. Lengyelország 1986-ban csatlakozott a Valutaalaphoz és a Világbankhoz, s a Szolidaritás újbóli engedélyezése 1987-ben szintén nemzetközi nyomásnak volt köszönhető.[1] Magyarországnak ennél is korábban, 1982-ben szükséges volt a két intézményhez való társulás, mivel az állam a ’80-as évek elejére csődközelbe került. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a nemzetközi szervezetek gazdaságpolitikai javaslatai nem a rendszerváltáskor, hanem már hamarabb, a késői szocializmus idején is (több-kevesebb) teret kaptak mindkét országban. Ez többek között a nemzetközi kölcsönök feltételeként meghatározott stabilitási programok képében nyilvánult meg.

A rendszerváltástól kezdve már nem csak a kölcsönöket, hanem az IMF nyílt tanácsait is szükségesnek tartották a magyar és lengyel politikusok. Így a Valutaalap a transzformáció során mindvégig ország-megfigyeléseket szervezett, követte az átalakulást, illetve programterveket készített, képzéseket szervezett és technikai segítséget adott. A Balcerowicz-terv „sokkterápia” elnevezését is az IMF az egyik tanácsadójától, Jeffrey Sachs-től származtatják, aki ezt a kifejezést először a ’80-as évekbeli latin-amerikai reformokra használta. Erre a radikális tervre sokan még az IMF-nél is kétkedve tekintettek akkoriban.[2]

A nemzetközi intézmények részvételének egy másik pillére a PHARE program volt, melynek  keretében az Európai Közösség nyújtott segítséget először Lengyelországnak és Magyarországnak, majd több rendszerváltó államnak. A program keretében először 1989-ben döntöttek 300 millió ECU-nyi támogatásról a gazdaság átalakítása érdekében.

Annyi bizonyos, hogy mindkét ország átalakulásánál jelentős gondolati hátteret biztosított az a neoliberális gazdaságpolitika, amit az IMF és a Világbank ajánlásai, valamint a Washingtoni Konszenzus jelentettek, ilyen szinten a nemzetközi intézményekkel való kapcsolat már a reformok gondolatiságában megjelenik.[3] Arról viszont, hogy a gazdaságpolitika gondolati keretein és az ideológián túl a nemzetközi intézmények mekkora szerepet játszottak a gazdasági rendszerváltások megvalósulásában, máig megoszlanak a vélemények.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Leszek Balcerowicz

Leszek Balcerowicz például hasznosnak, de nem különösebben fontosnak gondolja e szervezetek részvételét a politikai rendszerváltásban. A rendszerváltó miniszter és egykori jegybankelnök szerint a Washingtoni konszenzus elnevezésű dokumentum, amely gazdasági szempontból írja le a rendszerváltások akkor ideális forgatókönyvét, csupán egy John Williamson nevű közgazdász egyébként értelmes ajánlásait tartalmazza. A dokumentum tudományos központisága és az arra épülő gazdaságpolitikák erős nyugati szorgalmazása Balcerowicz szerint csak a politikai legendáriumban létezik. „Nem szabad eltúlozni a Washingtoni Konszenzus szerepét. A szerző célja nem az intézményi változás átfogó elméletének megteremtése, csak egy udvarias lista felvázolása volt, néhány megfontolandó gondolattal. Szerintem igaza volt, de soha nem tekintettem átfogó elméletnek.

*

Nehéz egységes konklúziót adni azzal kapcsolatban, hogy melyik ország választott jobb gazdaságpolitikai utakat a rendszerváltás időszakában. Néhány elem ugyanakkor azt sugallja, hogy Lengyelország megtett néhány bátor lépést, amelyek Magyarországon elmaradtak, hosszú távon viszont igen gyümölcsözőnek bizonyultak. Ilyen például az államadósság tárgyalások útján való elengedése, amelyre a rendszerváltás a történelemben meglehetősen ritkán előforduló alkalmat nyújtott. A nemzetközi intézményekkel való együttműködésben sok különbséget nem láthatunk, míg a privatizáció gyorsaságának vagy lassúságának, a magánosítás módjának kiválasztásáról fél generációval később is nehezen mondhatjuk meg, helyesnek bizonyult-e.

Összességében az látszik, hogy a rendszerváltás makrogazdasági eszközei nagyon sokban nem különböztek. Ezért további vizsgálódásra van szükség, ha meg akarjuk érteni a gyorsabb lengyel fejlődés valódi gyökereit. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a lengyel rendszerváltás politikai folyamatai is mások voltak: ott az ellenzéki mozgalom, a munkásfelkelések már a nyolcvanas években komolyan megtörték a szocialista rezsim erejét, az átmenet mögött pedig talán szélesebb társadalmi bázis állt. Ez akár a Lengyelországot erős fejlődési pályára állító Balcerowicz-program lehetőségeit is befolyásolhatta.

Annyi viszont biztos: időről-időre érdemes megállnunk és megnéznünk, mit csinálnak a történelemben mindig is viszonyítási pontunkként szolgáló lengyelek. Néha a jó példa, néha pedig az intő jelek érkezhetnek onnan.

 

A cikk elkészítésében való közreműködésükért köszönet illeti Saffer Zsuzsannát és Kovács Andrást.

Szólj hozzá Te is! Mi hiányzik, hogy teljes legyen az Összkép?

Üzenet

 

[1] Kozenkow J. (2011), p. 67.

[2] Roaf J. et al. (2014), pp. 10-11

[3] Kozenkow J. (2011), p. 27.