Idén ünnepli tizedik évfordulóját a Kutatók Éjszakája rendezvénysorozat, aminek társadalmi hatásvizsgálatát az elmúlt években a HÉTFA Kutatóintézet végezte. Ennek tanulságairól és a kutatók társadalmi megítéléséről beszélgettünk a vizsgálat vezetőjével, Megyesi Boldizsár szociológussal.
Mi a Kutatók Éjszakája programsorozat célja?
Az 1990-es években fogalmazódott meg az európai politikusokban az a felismerés, hogy Európában a tudományos kutatás színvonala magas, azonban a kutatási eredmények gazdasági hasznosításában elmaradunk – például – az Egyesült Államoktól. Erre válaszként született meg a gondolat, hogy népszerűbbé kéne tenni a kutatói életpályát. Ennek pedig az egyik eszköze, hogy a Kutatók Éjszakájához hasonló programok segítségével megváltoztassuk azt a képet, ami a fiatalokban él a tudományos munkát végzőkről. Ezek a programok egyszerre akarnak szórakoztatni, és megmutatni, hogy milyen érdekes és sokszor gyakorlati szempontból is releváns problémákkal foglalkozhat egy kutató. A Kutatók Éjszakájának szlogenje jól összefoglalja ezt a kettős törekvést: Tudomány fesztiválköntösben.
Hogyan járul hozzá a HÉTFA Kutatóintézet a program sikerességéhez?
A Kutatóintézet feladata annak vizsgálata, hogy a programnak milyen társadalmi hatásai vannak. Társadalmi hatásvizsgálatot minden esetben nehéz csinálni, hiszen társadalomtudósként nem tudunk kísérleteket végezni. Ilyen szempontból például egy gyógyszer hatásainak a vizsgálata sokkal egyszerűbb feladat: egy csoport megkapja a gyógyszert, egy másik csoport placebót, és a végén megnézik, melyik csoport tagjainak hogyan változott az állapota. Társadalmi hatások vizsgálatakor ez nem működik: sok hatás befolyásolhatja egy ember gondolkodásának a megváltozását egy adott kérdésről, és nehéz kiszűrni, hogy mi köszönhető a mérni kívánt beavatkozásnak, és mi egyéb hatásoknak.
Egy efféle programnak ráadásul különösen nehéz hatásvizsgálatot csinálni, hiszen az esemény egy napos, délután három órától éjfélig tart. Nem könnyű olyan embereket találni, akik kitöltik az előzetes kérdőívet, utána részt vesznek az eseményen, és végül kitöltik az utólagos kérdőívet is.
Mi próbálkoztunk ezzel, de sziszifuszi munkának bizonyult: általában az előzetes kitöltők 10-15%-a vett részt az eseményen. Emiatt a kutatási módszert is átalakítottuk. Most már azt próbáljuk megragadni, hogy kik vesznek részt a rendezvényen, ők mit gondolnak és tudnak a tudományos hivatásról. Ezzel párhuzamosan egy nagy, az egész magyar társadalomra reprezentatív mintán is feltesszük ugyanezeket a kérdéseket. Így ezzel tulajdonképpen nem csak a rendezvény hatásait vizsgáljuk, hanem azt tudjuk meg, hogy miben különböznek a résztvevők a „magyar” átlagtól.
Az eredményeitek alapján kik vesznek részt az eseményen?
Összességében elmondható, hogy a résztvevők az átlagnál iskolázottabbak, több kutatóként dolgozó ember van a környezetükben, és nagyobb részük él városban. Ebből arra lehet következtetni, hogy eleve inkább olyanok vesznek részt a programon, akiket a tudomány és a kutatók világa különösen érdekel. És az is látszik, milyen nagy feladat az, hogy a kutatók világát közelebb hozzuk az átlagemberhez.
Mik a legnépszerűbb programok?
Talán az előbbiekből is következően a résztvevőket nem a buli, a fesztiválprogramok vonzzák. Inkább az számít, hogy eljuthatnak olyan tudományhoz kapcsolódó terekbe, amelyek amúgy nem elérhetőek, megismerhetnek új tudományos eredményeket.
A kutatás egyik legizgalmasabb kérdése, hogy milyen kép él az emberek fejében a kutatókról és a kutatói hivatásról. Erről mit tudhatunk?
Akár a látogatókat, akár az országos mintát nézzük, hasonló eredményeket kapunk. A tudósokról pozitív kép él a legtöbbünk fejében: okosnak, műveltnek, érdekesnek találjuk őket. Éppen ezért különösen érdekes, hogy mikor azt kértük a válaszolóktól, a különböző hivatásokat állítsák sorrendbe a vonzerejük alapján, a kutatói pályák a rangsor hátsó részében helyezkedtek el. Népszerűség szerint a fizikusi vagy politológusi pálya közelebb áll az ácsokhoz és a pékekhez, mint az ilyen rangsorokban hagyományosan jól szereplő orvosi, mérnöki, informatikusi hivatáshoz. Pedig amikor általában tettünk fel arra vonatkozó kérdéseket, hogy milyennek képzelik el az ideális munkát, sok olyan jegy merült fel, amit jellemzőnek gondolunk a tudományos pályára: függetlenség, érdekesség, változatos feladatok.
Ezekből az eredményekből az látszik: az átlagember számára láthatatlan és távoli a tudományos pálya. Pozitív jellemzőket társítanak hozzájuk, de ez nem személyes tapasztalaton vagy ismereteken alapul.
Összehasonlítottuk a kortárs és már nem élő magyar tudósok ismertségét , és ennek eredményei alátámaszthatják az előző feltevést. Azt látjuk, hogy azok a tudósok ismertek, akik nem kortársaink: Szentgyörgyi Albert, Bolyai János vagy Herman Ottó nevével majdnem minden válaszoló találkozott már. Ehhez képest az MTA jelenlegi és korábbi elnökeit, Lovász Lászlót és Vizi E. Szilvesztert csak tízből hárman ismerik. A médiában kutatóként, és nem tudománypolitikusként többet megjelenő Csányi Vilmos, Ferge Zsuzsa és Barabási-Albert László kevésbé ismert, utóbbit például a válaszolók 15%-a ismeri.
Történtek-e más kísérletek annak vizsgálatára, hogy milyen szerepet tölt be a tudomány a magyar közgondolkodásban?
Egy kétezres évek közepén lefolytatott kutatás szerint a magyarok európai összehasonlításban nagyon bíznak a tudósokban, a tudományos eredményekben. Ez látszik például abban is, hogy kevés embert mozgatnak meg az olyan alulról szerveződő kezdeményezések, amelyek a nukleáris energia használata vagy a genetikailag módosított szervezetek ellen jöttek létre.
Az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult a tudomány és a társadalom kapcsolata. Milyen tényezők húzódnak meg a változások mögött?
A második világháború után mindenütt nagy, szinte kikezdhetetlen tekintélynek örvendett a tudomány. Ezért a tudományos kutatáshoz a forrásokat biztosító politikusokon kívül nem merült fel az igény, hogy mások is beleszólhassanak a tudományos kérdésekbe.
A hatvanas-hetvenes évektől kezdve a tudományos tudás kikezdhetetlenségét egyre többen vonták kétségbe. Ebben szerepet játszott az, hogy a tudományos közösség véleménye is megoszlott az adott kérdés kapcsán (gondoljunk a például a nukleáris energia hasznosítás kérdésére) és a társadalom egyre nagyobb részében is kérdések merültek fel. Ez kiegészült a tudományos kutatások növekvő forrásigényével. Ahhoz, hogy a kormányok támogathassák a kutatásokat, szükség volt a választók meggyőzésére is. Így egyre több kezdeményezés született annak bemutatására, hogy amit a tudósok csinálnak, az hasznos az emberek számára.
Ma már ott tartunk, hogy sok esetben a tudományos élet képviselői nem csak eredményeik megismertetésére törekednek, hanem más, korábban laikusnak tekintett érintettek tudását is egyenrangúnak tekintik, és igyekeznek bevonni a tudás-termelésbe.
Hazánkban hol tart ez a folyamat?
Fábri György ezzel a kérdéssel több tanulmányában is foglalkozott. Szerinte a rendszerváltást követően sem a nyilvánosságban, sem a tudományos közösségben nem merült fel az igény annak újragondolására, hogy mi legyen a szerepe a tudománynak a társadalomban. Ebben valószínűleg szerepe van annak, hogy becsben tartjuk a világhírű tudósaink emlékét, nemzetközi összehasonlításban is nagy a tekintélye hazánkban a tudománynak. Fábri a legjelentősebb magyar tudomány-népszerűsítő projekt, a Mindentudás Egyeteme sikerét is azzal magyarázza, hogy a média modern csatornái segítségével terjesztett egy alapvetően hagyományosnak mondható képet a tudományról. De mindezek együtt sem segítik, hogy a tudományos munkát végzők láthatóvá váljanak, és növekedjen a kutatói életpálya presztízse. Ehhez valószínűleg még sok, a Kutatók Éjszakájához hasonló kezdeményezésre van szükség.
A 2010 és 2012 közötti Kutatók Éjszakája rendezvények társadalmi hatásvizsgálata ide kattintva olvasható.
