Az elmúlt két hónapban az Összkép magazin tíz magyar város főterén keresztül mutatta be a városok sokféleségét. Persze a fókuszt soha nem tartottuk szigorúan a városközpontokon: azok inkább tükörként, elrugaszkodási pontként szolgáltak csak e tíz – egymástól lehetőség szerint minél inkább különböző – város sajátosságainak bemutatásához. A legkisebb népességűt közülük 7800 fő, a legnagyobbat több, mint 200 000 fő lakja; van köztük megyeszékhely, mezőváros, iparváros, alvóváros és üdülőhely is; lefedik mind a hét magyarországi régiót, sőt még egy határon túli város is szerepel köztük.

Minden város életében kitüntetett szerepet tölt be a központja (ha van olyanja: főtere), és mindegyik ilyen

A Városok és főtereik bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

A hatvanas-hetvenes években az ország legkisebb megyeszékhelyét is elérte a modernizáció, de, szemben az általános gyakorlattal, jól sikerült kijönnie belőle.

Szekszárd egy kicsit elüt attól a képtől, amit általában őrzünk a magyar megyeszékhelyekről. Nem kiemelkedő a lakosságszáma, nem vasúti csomópont, nem kebelezett be környező településeket. Cserébe viszont híres borai vannak; egyszóval inkább emlékeztet turisztikailag releváns kisvárosra, mintsem közigazgatási központra. Pedig Tolna megye legnépesebb (és 1970-ig egyetlen) városa; több, mint kétszáz éve megyeszékhely.

Fejlődése szintén nem tipikus a megyei jogú városok sorában: noha történetileg mezőváros (azaz földesúri fennhatóság alatt állt), döntően agrárjellegű hagyományokkal, mégsem voltak soha a határában olyan nagybirtokok, amik

A Szekszárd – Ahol a modern is alázatos bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

A Balaton-part nem bővelkedik a hosszabb múltra visszatekintő városokban – sőt ha szervesen kialakult városközpontot keresünk, igazából Keszthely az egyetlen jelölt.

Közhelyszámba megy, hogy a Balaton mellett nincsenek valódi, hagyományos értelemben vett városok: a települések zöme legfeljebb egy-kétezer állandó lakosú falu, amelyek népessége csak nyáron duzzad a többszörösére. E nézőpont szerint a kivételek – mint Siófok vagy Balatonfüred – csak annyiban különböznek e modelltől, hogy nagyobbak, illetve biztosítanak bizonyos központibb jellegű szolgáltatásokat a többi, kisebb nyaralótelepülés vendégei számára.

Ebben van némi igazság, de a valóság azért árnyaltabb. Már az sem véletlen, hogy nem sorakoznak nagymúltú városok a tóparton: a XIX.

A Keszthely – A Balaton egyetlen igazán régi városa bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

Vannak fejlődő városok, vannak hanyatló városok, és vannak olyanok, amelyek akkor is őrzik a pozícióikat, ha a körülmények ebben egyáltalán nem segítenek. Jászárokszállás az utóbbira példa.

A legtöbb városnak fontos ismérve, hogy szűkebb-tágabb környezetének központjaként szolgál. Vannak azonban olyan városok is, amelyek valamilyen okból efféle szereppel nem, illetve csak kis mértékben bírnak – és ez hatással van szerkezetükre, arculatukra is. Ilyen jellegzetes csoportot alkotnak egyes agglomerációs városok, vagy némely tematikus (például fürdő-) város is.

A legtöbb ilyen várost azonban az Alföldön találhatjuk, ahol – történelmi okokból – szinte nincsenek falvak, így a városok vonzáskörzetét gyakran önmaguk alkotják. De ilyennek tűnik

A Jászárokszállás – Város városok árnyékában bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

Trianon hatásai közül nem éppen a településhálózat-fejlődésre gyakoroltakat szokás elsőként kiemelni, Lenti fejlődését mégis alapvetően meghatározták az 1920-as új határok.

Vitathatatlan, hogy sok minden akasztotta meg a magyar történelemben a településfejlődés természetes útját. A tatárjárás vagy a török háborúk például számtalan falut pusztítottak el, teljes régiók településhálózatát formálták át. A trianoni béke kapcsán kevésbé egyértelmű, hogyan törhette meg a településfejlődés organikus rendjét, hiszen a falvak-városok maradtak, ahol voltak, csak gyakran más ország fennhatósága alá kerülve. Mégis sok helyen tudott igencsak kézzelfogható, konkrét településfejlődési hatásokat kiváltani: városokat fosztott meg természetes vonzáskörzetüktől, egész térségeket hagyott központ nélkül. (És bár a mai magyar

A Lenti – A beugró térségközpont bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

Amikor az ezredfordulón megújult Debrecen főtere, az átépítés egészen radikálisnak tűnhetett – pedig a város valójában csak visszakapta a központját, néhány évtizednyi kitérő után.

Debrecen többször volt már magyar főváros, most is az ország második legnagyobb városa. Jelentőségének megfelelően szinte mindenkinek vannak róla benyomásai, hiszen a Nagytemplom, a Nagyerdő, a DVSC, az Aranybika Szálloda vagy újabban a MODEM mind olyan intézmények-helyszínek, amiket az egész országban ismernek.

Közismert hely Debrecen központja is, mindenekelőtt a Piac utca–Kossuth tér tengely. Itt került sor az ország egyik első olyan köztérmegújítási programjára, ami igazán látványos módon, radikális beavatkozással alakította át egy jelentős város központját. A

A Debrecen – Egy vargabetű lezárása bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

Székelyudvarhely szembemegy a trendekkel, és lakóin nem fog az asszimiláció. Hogyan maradhatott tisztán magyar egy Vácnál népesebb város, ami hatszáz kilométerre van Budapesttől?

Székelyudvarhely közel háromszáz kilométerre van Magyarország határától, mégis sok szempontból épp olyan, mint bármelyik másik magyar város; többek közt a lakosság nemzetiségi összetételét illetően is. A 2011-es népszámlálás szerint a 34 000 fős lakosság közel 96%-a vallotta magát magyarnak.

A város Románia földrajzi középpontjától mintegy ötven kilométerre fekszik, Hargita megyében, melynek (Csíkszereda után) a második legnagyobb városa; a történelmi Udvarhelyszék – és sok szempontból az egész Székelyföld – központja. Amikor 1867-ben megszűntek az erdélyi székely és szász

A Székelyudvarhely – Városfejlődés az országhatáron túl bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

Tatabányán a többfordulós városépítés során több központ is épült – ettől még a szocialista iparvárosok átka, a működő közösségi terek hiánya, itt is markánsan jelen van.

Magyarország ipari városai – vagy ahogy a sokat vitatott terminológia némelyiküket jelöli, szocialista városai – nem alkotnak homogén csoportot. Némelyikük már jóval a második világháború előtt is jelentős ipari központ volt, míg másokat a semmiből épített fel a tervgazdaság. Volt, amiből már meglévő bányák, gyárak fejlesztése nyomán nőtt várossá (mint Komló), és volt, ami szinte nulláról épült fel (mint Dunaújváros). A Komárom-Esztergom megyei Tatabánya például  iparvidéki centrum, de sokáig nem túl nagy település volt,

A Tatabánya – Vándorló városközpont bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

Veresegyházon népességrobbanással járt az agglomerálódás, az új szerephez pedig új főtér is épült.

Veresegyház a főváros északkeleti agglomerációjának egyik központja. Rendelkezik ugyan híres, közönségvonzó látnivalókkal, mint a Veresegyházi Medvepark, mégsem turisztikai célpontként a legnépszerűbb, hanem lakóhelyként – elsősorban a kertvárosi életmódra vágyók kiemelt célpontjaként. Olyannyira, hogy Pest megye városai közül itt nőtt a népesség a legnagyobb mértékben 1990 és 2011 között, de a megye összes települését tekintve is csak két falu, Pócsmegyer és Telki előzte meg.

A város több hullámban nőtt ekkorára: a hagyományos községközpont körüli domboldalak beépítése és a tanácsi parcellázások, a hetvenes-nyolcvanas években legalább annyira látványos növekedést eredményeztek,

A Veresegyház – A népességrobbanás nehézségei bejegyzés először Összkép-én jelent meg.

Ózd igazi kuriózum a magyar városhálózatban: a faluból lett iparváros százegynéhány év folyamatos, bár abszolút kaotikus fejlődés után szinte légüres térbe került, és még a központját is egy gyár maradványai foglalják el.

Magyarország városai általában többé-kevésbé hagyományos módon születtek, hosszú múltra tekinthetnek vissza, és fejlődésük, ha vargabetűkkel is, de folytonosnak mondható. A Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi szegélyén, a szlovák határnál fekvő Ózd ellenben úgy lett ipari fellegvárrá, járásközponttá, az ország egyik kiemelt városává, hogy százötven évvel ezelőtt még egy apró falu volt csupán.

A helyi barnaszénvagyon, az erdők és a tágabb környék vasércbányái nyomán már a XVIII. században is jelentős volt

A Ózd – A gyár köré épült város bejegyzés először Összkép-én jelent meg.