A Balaton története hat nagy szakaszra osztható. Ezeket áttekintve egyértelműen látszik, hogy régóta nagy kérdés, kié legyen a Balaton: a tömegeké, az elité vagy az ott lakóké.
Az egykori vadregényes tóparti táj helyett ma a nyaralóvendégek igényeihez igazodó, megszelídített Balaton-part néz vissza ránk. A tóhoz érkező vendégek kiszolgálása, a szokásaikhoz való alkalmazkodás az elmúlt évszázadokban fokozatosan alakította a balatoni települések kultúráját és természeti környezetét. A történet nem az NDK-s turisták megjelenésével kezdődött. A 19. század második harmadától beszélhetünk klasszikus balatoni fürdőkultúráról, az idegenforgalom kezdete azonban korábbra, a reformkor idejére tehető.
Balatoni pillanatkép a Palma Gumigyár reklámfotóján 1969-ben. Fotó: Fortepan
Schleicher Veronika ’Kulturális kölcsönhatások a Balaton térségében 1822−1960’ között című munkája a helyiek és a nyaralók ellentmondásos kapcsolatát vizsgálja. Ez egyfelől nézhető sikertörténetként, a nyaralók megjelenésével megindult civilizációs-modernizációs fejlődéstörténetként, melynek során a Balaton-parti kis településeket közművesítették, bevezették a telefont, korszerű úthálózatot építettek, kitárultak a szórakozás és a sportolás lehetőségei. Ugyanakkor az őslakosok lába alól fokozatosan csúszott ki a talaj: lassanként visszaszorultak saját élettereikből, valamint az életüket és a környezetüket érintő kérdésekben is egyre inkább mások döntöttek helyettük.
Cikkünk nyomtatható pdf-ben is letölthető, ide kattintva.
1822-1861 – a kezdetek
Balatonfüredre, Badacsonyba és Keszthelyre már a 19. század első felében is sokan látogattak – ezek a települések azonban nem a Balaton miatt lettek népszerűek. Keszthelyt például Festetics György mecénási tevékenysége tette kulturális és gazdasági központtá. Balatonfüredre pedig a gyógyhatású termálforrás miatt jártak kezdetben.
Balatonfüred a XIX. század közepén. Szerelmei Miklós kőnyomata. (Történelmi Képcsarnok; Kis ívrétű lap, a köv. aláírással: FÜRED a Balaton résziről. von der Seeseite. Szerelmei M. kőnyomdája Pesten)
A füredi savanyúvíz köré egész gyógykomplexum épült ki – a mai wellnessbirodalmak korabeli megfelelője –, melynek a Tihanyi Bencés Apátság volt a tulajdonosa. 1822-ben nyitották meg az első fürdőhelyet a Balatonban, addig csak a helyiek fürödtek a tóban.
A ’48-as szabadságharc bukása megtörte a fürdőkultúra fejlődését, ami csak a kiegyezés után indult meg újra. Akkor jöttek létre az első fürdőtelepek a nyugati típusú tengeri fürdőhelyek mintájára; fürdőházak épültek, fövenyes strandokat alakítottak ki. Ezek az évek azért is fontos mérföldkőnek számítanak, mert ekkoriban kezdtek az őslakosok is részt venni a vendéglátásban: a paraszti házak tisztaszobáit kiadták a fürdővendégeknek, és kirándulókat fuvaroztak.
1861-1909 – elindul a vonat
A Balaton felfedezésének következő fontos eseménye a Budapestet Fiumével összekötő Déli Vasút balatoni szakaszának átadása volt 1861-ben. Megépítését a gazdaságélénkítés motiválta, nem a somogyi partvidék fürdőéletének megteremtése. Eredeti három megállóhelye, Balatonszentgyörgy, Boglár és Szántód akkor még nem volt fürdőzőhely. Később Siófokon is lett megálló, ami viszont az 1860-as években szinte kizárólag azért volt fontos, mert át lehetett szállni a Füredre tartó Kisfaludy gőzösre. A szemesi megálló építése viszont már turisztikai döntés volt 1878-ban – a fürdőélet ekkora, a 19. század végére vált nyomós érvvé.
A vasút fontos volt – meghatározta, melyik település lesz gazdasági-idegenforgalmi központ, s melyik marad láthatatlan. Siófokra például, a megálló létesítését követő egy évben 30 új kereskedő költözött. Ugyanakkor nem volt nélkülözhetetlen. A pesti nyaralók ugyan többnyire vonatoztak, de nem csak a fővárosiak jártak a tóhoz. A századfordulón működő 19 fürdőtelep közül kilencnek (Kenese, Almádi, Alsóörs, Balatonfüred, Szepezd, Rév-fülöp, Badacsony, Meszes-Györk, Keszthely) egyáltalán nem volt még vasúti megállója.
A Hullám és a Balaton Szálló Keszthelyen, 1908-ban. Fotó: Fortepan, Magyar Földrajzi Múzeum gyűjteménye
Kezdetben csak a helyiek kiadó szobáiban lehetett megszállni, az 1860-as évek második felében indult meg a villák, szállodák építése. Elsőként a legnagyobb településeken, Keszthelyen, Balatonfüreden, Földváron és Siófokon – Jókai Mór villája is az elsők között volt. (Jókai balatoni mindennapjairól itt írtunk.) Ez egyben azt is jelentette, hogy egyre többen lettek érdekeltek a fürdőélet fejlődésében: a villa- és szállótulajdonosok is helyet követeltek maguknak a helyiek és a fürdőt üzemeltető bencés apátság kettős viszonyrendszerében.
A századfordulóról származik a Balaton egészét érintő első idegenforgalmi statisztika: a Balneológiai Egyesület számadata szerint 1897-ben 17 091 vendég nyaralt a tónál, egyharmada Füreden, egyharmada Keszthelyen és Siófokon, egyharmada a többi kisebb üdülőhelyen. Megalakultak a térség első civil szervezetei, a nyaraló tömegek megjelenése sok, addig nem tapasztalt problémát hívott életre: a Balaton-egyletet (1882), a Balatoni Szövetséget (1904) és az alpesi és tátrai mintára szerveződő helyi fürdőegyesületeket.
A helyi társadalom életét a nyaralóvendégek megjelenése mellett más folyamatok is alakították. A két legfontosabb a balatoni halászat nagyüzemivé válása és a balatoni szőlőket sújtó filoxéra-vész. Mindkettő a helyi lakosok tömeges elvándorlását, illetve a maradók vendéglátás felé fordulását hozta magával.
A filoxéra-vész nemcsak a munkaerő miatt volt fontos állomás, hanem a térhasználat átalakulása miatt is. Az 1870-es években a balatoni szőlők kétharmada pusztult el. Helyükön nem új tőkék telepítésébe, hanem az idegenforgalomhoz kötődő építkezésekbe kezdtek – jellemzően nem az eredeti tulajdonosok, hanem újonnan érkezők, akik már meglátták a lehetőséget a Balaton-térségben.
1909-1944 – a Balaton első igazi aranykora
1909-ben az északi parton is átadták a vasútvonalat, amitől a déli vonalhoz hasonló fellendülést reméltek. A várt tömegek azonban nem érkeztek meg – sokan az Adriát választották a Balaton helyett. Persze a magyar tenger sem volt üres: az első világháború küszöbén már évente 55 ezren pihentek hosszabb-rövidebb ideig a Balatonnál, a nyaralótulajdonosok száma pedig az állandó népesség létszámának felét tette ki.
Fürdőház Siófokon 1913-ban. Fotó: Fortepan, Péchy László gyűjteménye
A Balaton a trianoni döntés után került igazán reflektorfénybe – az azt követő 20 év kétségkívül a Balaton első virágkorának nevezhető. Megszűnt az addigi komoly versenyhelyzet: az új határokkal az ország 224 fürdőhelyéből mindössze 63 maradt, a 30 gyógyhelyből pedig csupán kettő.
Strandolók Almádiban, 1920-ban. Fotó: Fortepan, Karabélyos Péter gyűjteménye
A Balaton ebben az időszakban nemzeti üggyé vált. A magyar tenger nyaralótársadalma addig nem látott módon kiszélesedett. Korábban a Balaton főként jómódú polgárok üdülőhelye volt, akkor azonban megjelentek a legtehetősebbek is, akik korábban inkább a tengerhez utaztak. Emellett az 1930-40-es években már a középosztály szegényebb tagjai, később egyre több munkás is a Balatonra járt nyaralni.
Ellentmondásos folyamat volt, ami egyszerre húzta a tavi idegenforgalmat a professzionalizálódás és az olcsóbb tömegüdültetés irányába. A társadalmi nyitás a balatoni életet szervező intézmények üdülőstratégiájának része volt, különösen a tisztviselők bevonzása. Kedvezményes banki hitelt vehettek fel villaépítéshez, szabadságolási és vasúti kedvezményeket is igényelhettek. A szociális alapú gyereküdültetés fejlesztése is tudatos tervezés eredménye volt. Emellett ekkoriban vált divattá több olyan tevékenység, ami korábban méltatlannak számított: például a sporthorgászat vagy a napozás.
Villa Balatonszántódon, 1928. Fotó: Fortepan
Ebben a korszakban vált elsőként tömegessé a turizmus a Balatonnál, ami hatalmas réseket ütött a hagyományos helyi kultúrán és a helyi közösségek működésén. Az állandó lakosság száma már évtizedek óta emelkedett, de ezekben az évtizedekben ugrásszerű volt a növekedés. Az 1930-as népszámláláskor már 70 000 lakost számláltak – míg 1890-ben még csak 55 ezren voltak. Az emelkedésnek több oka volt. Sokan egy jobb élet lehetőségét látták a balatoni vendéglátásban, s az 1920-as években megnyíló új gyárak, a fűzfői lőszergyár és a balatonfüredi hajógyár is sok munkaerőt szívtak fel. Emellett számos nyugdíjaskorú nyaralótulajdonos is a letelepedés mellet döntött.
Balatoni fürdőzés 1935-ben. Fotó: Fortepan, Turbéky Eszter gyűjteménye
1944-1960 – a tömegüdültetés évtizedei
A második világháború előszobájában az 1944-es szezon volt az utolsó, ami a megszokott módon zajlott le. A háborús károk eltakarítása és az újjáépítés sok fürdőtelepen az ötvenes évek elejéig, akár végéig is elhúzódott.
A civil önszerveződéssel fémjelzett korszak végére az 1948-as, fürdőtelepeket feloszlató rendelet tett pontot. A korábban fürdőegyesületi vagy községi kézben lévő strandok, parkok 1950-51-re kerültek vállalati vagy tanácsi tulajdonba.
Balatongyörök Kastély Hotel Üdülőszálló, 1954. Fotó: Fortepan
A lakóépületek államosítására 1952-ben hoztak törvényt, a villák nagy része azonban már korábban gazdát cserélt. A háború után sok nyaralótulajdonos egyáltalán nem tért vissza. A kifosztott nyaralóépületek új tulajdonost kaptak – volt olyan épület, amit még romosan adtak el, s volt, ahová idegenek kötöztek be, később tulajdonossá lépve elő.
A tulajdonviszonyokat az a rendelet rajzolta át végérvényesen, ami az egyidejűleg két vagy több ingatlant birtokló vagy bérlő, többnyire villa- és üdülőtulajdonosokat vette célba. Volt, aki a városi rezidenciát feladva, a villát mentve lett állandó balatoni lakos, s ennek az ellenkezőjére is akadt példa. Később az államosított villákból lettek a hivatali, vállalati és szakszervezeti üdülők, panziók.
Balatonfüred, 1958. Fotó: Fortepan, FSZEK Budapest Gyűjteménye/ Sándor György felvétele
A nyaralótársadalom tarka képet mutatott – még jelen voltak a korábbi korszakokat meghatározó tehetősebb nagypolgárok; de már ott voltak a következő évtizedek nyaralóközönségének törzsét adó munkások is. Új szereplőként jelentek meg a KISZ- és úttörőtáborokban nyaraló fiatalok.
1960-1989 – a balatoni idegenforgalom újabb aranykora
Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején egyre fontosabb központi törekvéssé vált a ’nyugati nyitás’, a nemzetközi elszigeteltségből való kilépés. Ennek az egyik legkézenfekvőbb eszköze a turizmus volt: a külföldi turisták Magyarországra csábítása. A kezdeményezés legnagyobb nyertese a Balaton környéke volt.
Nyaralók a Kis Tihany Szálló teraszán 1963-ban. Fotó: Fortepan, Dr. Horváth Miklós gyűjteménye
Ezekben az évtizedekben az NSZK-ból és az NDK-ból jött a legtöbb külföldi vendég, de más nyugati országokból is érkeztek a Balaton-térségbe, főleg Ausztriából. A Balaton a kelet- és a nyugatnémet turisták elsődleges találkozási pontjává vált: számos család, baráti társaság a magyar tenger révén tartotta a kapcsolatot, amit a vasfüggöny szakított szét.
A térségnek fel kellett zárkóznia, hogy ki tudja szolgálni az itthoninál jobbhoz szokott külföldi vendégeket, különösen a nyugati turistákat. Színvonalasabb szállásokra, éttermekre, strandokra volt szükség. A Balaton, akárcsak Budapest, az ország elsőszámú idegenforgalmi célpontjává vált, kiemelt figyelmet kapott.
1948-ban több, mint 31 ezer férőhelyet számoltak a Balaton-térségben, amiből 10 602 volt magánházaknál, 9800 szállodákban, panziókban, a többibe pedig már a szakszervezeti-vállalati üdültetés keretében volt érkeztek a vendégek. Ezzel a Balaton-régió a szervezett üdültetés országosan legnagyobb gócpontjává vált. 1960-ra 140 üdülő volt SZOT és 500 vállalati (illetve intézményi) kezelésben, összesen több mint 23.000 férőhellyel.
Az állandó nyaralóval rendelkező és az egyéb vendégek száma 1960-ban szezononként elérte az 1,2 milliót. Az 1980-as évek elején már az 5 millióhoz közelített. A balatoni üdülőkörzetben koncentrálódott az ország szállásférőhelyeinek több, mint fele.
A Balatonhoz érkező turisták száma a hetvenes évektől szinte évről évre nőtt, az állami és üzemi üdülők és szolgáltatások pedig nem bírták tartani az iramot. A helyiek is nagyon jól jártak: a megnövekedett turizmus jelentős mellékjövedelmet jelentett számukra. Szükség volt a magánszállásokra, magánudvarokban kijelölt sátorhelyekre. Ekkoriban engedélyezték a maszek szolgáltatók, például zöldségesek, lángososok, cukrászdák működését is. A ’70-es és ’80-as években a turizmus és a hozzá kapcsolódó kereskedelem, illetve a külföldiek között töltött idő nagyobb szabadságot, nagyobb jólétet biztosított a Balaton körül élőknek, mint az ország többi részén.
Zsúfolt autóskemping Zamárdiban a ’70-es évek közepén. Fotó: Fortepan
1990-től napjainkig – a Balaton, ahogy ma ismerjük
Ezt a nyaralók és a nyaraltatók sajátos egymásrautaltságára épülő turisztikai aranykort szakította meg a rendszerváltás. A Berlini fal leomlása után a német családoknak már nem volt szükségük nyári találkozóhelyre. A határok megnyíltak, a nyugati útlevél a Balaton mellett számos új úti cél felé vitte az embereket. A magyarokat is – akinek pénze engedte, körülnézett a nagyvilágban. A rendszerváltás után a Balaton idegenforgalma jelentősen csökkent. 1989 és 1993 között a kereskedelmi szálláshelyi vendégéjszakák száma 7,2 millióról 3,2 millióra csökkent. A magán-vendéglátás forgalma csaknem 40 százalékkal esett vissza.
A kilencvenes évek végére azonban lecsengett az utazási láz; itthon egyre többen csak a belföldi utazást engedhettek meg maguknak. A Balaton ár-érték arányban jól teljesített, így sokan ismét felfedezték a magyar tengert. A külföldi turisták azonban továbbra is elmaradtak. „A kilencvenes évek közepén itthon gyakorlatilag nem volt turisztikai fejlesztés, mert nem volt rá pénz. Nemzetközi összehasonlításban a Balaton nem tudta magát tartani, a külföldiek egyre kevésbé választottak minket. A 2002-es szezon volt az utolsó, amikor éppen kiegyenlített volt a magyar és külföldi vendégek aránya a Balatonnál. Onnantól átfordult és a magyarok vannak túlsúlyban” – mondta Oláh Miklós, a Balatoni Társadalomtudományi Kutatócsoport vezetője egy korábbi interjúban.
A Balaton, ahogy ma ismerjük. Fotó: Pixabay
„A rendszerváltás után a térség nagy része fokozatos országon belüli pozícióvesztést él meg (…). Néhány éve viszont új, ezzel a süllyedéssel szembeható társadalmi folyamatok indultak be: a nagyvárosi, főként budapesti felső-középosztály kezdi felfedezni a Balatont, legalábbis bizonyos pontjait. Elsőként a Káli medencét, majd Tihany és Füred környékét, a Balaton-felvidék keleti részeit. A jómódú budapestiek ingatlantulajdonosként, hétvégi és szezonbeli turistaként új fogyasztási, térhasználati mintákat jelenítenek meg, s új, korábban kevéssé ismert szolgáltatások iránt támasztanak keresletet.” Csite András, a HÉTFA Kutatóintézet ügyvezetője szerint ez a folyamat azt is magával hozza, hogy az új balatoni felső-középosztály egyre látványosabban akarja befolyásolni a térség arculatát, a balatoni világ alakulását. Amit persze a helyi élet szereplői gyakran nehezen viselnek. (A teljes interjú itt olvasható.)
Újra fellángolt a gyüttmentek és bebírók közti, több mint száz éves vita arról, hogy ki döntsön a Balaton-régió életét meghatározó kérdésekben: a helyiek vagy azok, akik csak szezonálisan vannak jelen a térségben.
Az Összkép magazin a magyar társadalom és gazdaság működéséről szól. Komoly elemző munkára épülő áttekintéseket készítünk, kutatások eredményeit foglaljuk össze és az országot jól ismerő vezetők, kutatók történeteit mutatjuk be arról, hogyan is működik a világunk. Kövessen minket, iratkozzon fel hírlevelünkre, ha szeretné mélyebben megérteni és felfedezni Magyarországot.
Az önigazgatási jogosítványok hiányát a balatoniak akkor is és most is a civil szféra megszervezésével ellensúlyozzák. Nagyrészt ennek köszönheti a Balaton-régió, hogy lassacskán sikerül ismét magára találnia. Az elmúlt tíz évben komoly változások indultak meg,a kultúra, a vendéglátás és a gasztronómia sokat fejlődött a régióban. Egyre erősebb a régiós szemlélet, egyre többen gondolkoznak négy évszakban a tó körül.
A Balaton mindig képes megújulni
Az elmúlt 200 év nagy horderejű változásai közül a Balaton környéki társadalom átalakulása a legmarkánsabb. Az egykor főként mezőgazdasági munkából élő térség mára szervesen kapcsolódik a régió idegenforgalmi jellegéhez; a jellemzően paraszti lakosságot mára sokkal változatosabb népességtabló váltotta fel, melyben az állandó lakosok mellett a turisták és a nyaralótulajdonosok váltak a leginkább meghatározó csoporttá.
A 19. század végén mintegy 170 ezer fő élt a Balaton-térségben. A 20. század elején ez a szám már átlépte a 200 ezer főt és 1980-as években elérte csúcspontját: 272 ezer főre emelkedett. Napjainkban nagyjából 270 ezren élnek a térség településein állandó lakosokként. Az üdülőtulajdonosok családjaikkal együtt mintegy negyedmilliós népességet tesznek ki. Ehhez adódik hozzá a főszezonban nyaraló 4-500 000 ember.
A Balatonnak a fürdőkultúra kialakulása óta eltelt közel 200 évben többször is újra kellett fogalmaznia magát. Volt előkelő nagypolgári fürdőhely, s volt népszerű és olcsó nyaralóhely magyar és külföldi dolgozók tömegeinek. Mindkét minőségében nagyon jól működött. Azonban a Balaton két legnagyobb sikertörténetének az alkalmazkodás a vezérfonala. A politikai, gazdasági körülmények mind Trianon után, mind a szocializmusban sokat nyomtak a latban, hogy a Balaton felé tereljék a nyaraló tömegeket. A térség jelene viszont most minden eddiginél jobban lehetővé teszi, hogy a Balaton megtalálja a saját hangját.
Szólj hozzá Te is, hogy teljes legyen az összkép!
