Szabó Gellérttel, Szentkirály polgármesterével és a Magyar Faluszövetség elnökével beszélgettünk a magyar vidék erejéről, a közösségi összetartás fontosságáról és a bizalmon alapuló párbeszéd égető hiányáról.
Ön a rendszerváltás óta Szentkirály polgármestere. Mekkora a falu, miből élnek Önöknél az emberek?
Szentkirály Kecskeméttől 20 km-re fekszik, tipikus alföldi falu. Lakosságunk 2000 fő körül mozog. Ehhez képest a település kiterjedése viszonylag nagy, több mint 10 000 hektár. A megélhetésünk alapját mindig is a mezőgazdaság jelentette, a szántóföldi növénytermesztésnek és a kertészeti termelésnek egyaránt nagy hagyományai vannak. A falu külterületén kb. 500 tanya található, ennek közel fele állandóan lakott, másik fele gazdasági központként szolgál. Vannak több száz hektáron gazdálkodók, de a kisbirtokok jellemzőek. A helyiek megélhetése szempontjából fontos Kecskemét közelsége is, egyrészt a szolgáltatások, másrészt a munkahelyek miatt – sokan ingáznak.
Szabó Gellért
Sokat köszönhet a falu a Szentkirályi Ásványvíznek is, amit a magunk szerencséjeként élünk meg. A vízre amolyan talált kincsként tekintünk, ugyanis a téesz egykori fonodájának épületében működő cég eredetileg aromák és levesporok gyártásával foglalkozott, amihez technológiai vízre volt szükségük. A közművezeték azonban nem ér ki az üzemig, ezért saját kút fúrása mellett döntöttek. Így indult a Szentkirályi víz karrierje, ami igazi sikertörténet lett.
Szerencsés adottságainknak köszönhetően azon kevés település közé tartozunk, amelyik képes a saját lábán megállni – a helyi adóbevétel alapjaiban határozza meg önkormányzatunk gazdálkodását. Az elmúlt évben például a 355 milliós költségvetésünkből 134 millió forint helyi adóbevételből származott, legnagyobb részt iparűzési adóból. Igyekszünk úgy gazdálkodni, hogy az utókornak jó lelkiismerettel el tudjunk számolni arról, mihez kezdtünk a kedvező körülményekkel.
Melyek a falu előtt álló legnagyobb kihívások?
Jelenleg közel 140 kisgyerek jár a szentkirályi általános iskolába. Eddig minden évben sikerült elindítani az első osztályt, de a falu egyre nehezebben tudja biztosítani az utánpótlást. Más környékbeli falvakban az elmúlt 15-20 év alatt közel duplájára nőtt a lakosság a Kecskemétről kiköltözőknek köszönhetően. Nálunk ez a folyamat nem jellemző, legalábbis a lakosságszámban nem mutat számottevő változást.
Szabó Gellért Szentkirály polgármestere és a Magyar Faluszövetség elnöke, mely az egyik legnagyobb múlttal rendelkező hazai önkormányzati érdekvédelmi szervezetnek számít. Az elnöki poszt betöltését megelőzően a Szövetség nemzetközi ügyeit gondozta, az Európa Tanács soraiban képviselte hazánkat. Elnökségi tagként a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat munkáját is segíti. Felsőfokú tanulmányait Hódmezővásárhelyen, az Állattenyésztési Főiskolán folytatta, ahol állathigiénikus és állattenyésztői szak-üzemmérnöki oklevelet szerzett.
Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mi ennek az oka – szerencsés adottságokkal rendelkező, Kecskemét közelségében a saját hagyományait megtartani tudó faluközösség vagyunk, mégis, a közel 2000 fős közösség nem tudja produkálni az átlagosan 20 születést évente, ami biztosítaná az iskolánk távlatos jövőjének legfontosabb feltételét. Ez egy fontos probléma, amit egyelőre nem tudunk jól kezelni. Persze szokás mondani, hogy az elöregedés világ- és országszerte gond. De a világ, meg az ország oldja meg a maga gondját, én csak a szentkirályi problémát tudom értelmezni, aminek megoldása a falunk közös felelőssége.
A másik kihívás, amivel jelenleg szembesülni kényszerülünk, a falu szövetkezetének megszűnése. Kecskemét közelsége az Univer közelségét is jelenti, ami eddig nagy szerencsének bizonyult. Büszkék vagyunk arra, hogy a Szentkirályi víz mellett egy másik sikertörténetnek is részesei lehetünk. Azonban a vállalatnál is a piac vastörvényei érvényesülnek: az Univer egy ideje maga állítja elő mindazt a paradicsomot, sütőtököt, amit eddig többek között sok-sok szentkirályi gazda szállított, mert így éri meg neki jobban.
Milyen lesz Szentkirály 25 év múlva? Optimistán vagy pesszimistán látja a jövőt?
Kitöltöttem az Összkép vidék-tesztjét, s ott is pozitív jövőképet festettem, magunknak és általában a magyar vidék számára. Ez a pozitív jövőkép azokból a tapasztalatokból merítkezik, amiket az előttünk lévő generációk megéltek. Akár a háború előtti, akár az ötvenes éveket tekintjük, akkor igazán nehéz és valóban kilátástalan volt a magyarság, a magyar falvak jövője. Ha ott, adott körülmények között sikerült felismerni, hogy mik azok a pontok, amik a túlélést biztosítják, akkor most és a jövőben is meg fogjuk találni ezeket a kapaszkodókat. Úgy gondolom, hogy a „Segíts magadon, Isten is megsegít” bölcsesség sokkal fontosabb annál, minthogy az éppen aktuális politikai vezetőket okolva és kárhoztatva célt vesztett lelkiállapot uralkodjon el rajtunk.
Szentkirály madártávlatból
Remélem, hogy az a termékeny békesség, amit az elmúlt 25 év alatt megvalósítottunk, továbbra is fennmarad. Akárcsak a faluközösségünkre jellemző nyíltság és igazságosság, ami lehetővé teszi, hogy a közösség tagjai egymást formálják és vigyázzák, elősegíti az olyan kezdeményezéseket, ötleteket, melyekhez mások, akár más települések is társulhatnak. Nem tudom, milyen lesz Szentkirály 25 év múlva, de remélem, hogy ha gondok között is, utódaink is azt tudják mondani: jó érzés szentkirályinak lenni.
Hogyan jellemezné a magyar falvakat?
A Faluszövetség megbízásából nemrég készült egy tanulmány a HÉTFA közreműködésével, mely a falvak hatékonyságát vizsgálta. Ebben különféle szempontok szerint kategorizáltuk a falvakat, többek között költségvetési helyzet, lakosok száma és földrajzi elhelyezkedés alapján.
Kétségtelen, hogy mindenekelőtt anyagi forrásra van szükség ahhoz, hogy egy település biztosítani tudja a törvényileg előírt szolgáltatásokat. Ehhez az állami finanszírozás majdnem biztosítja a feltételeket, de egy önkormányzat azért önkormányzat, hogy a kötelező feladatokon túl a helyi képviselőtestület és a faluközösség által fontosnak tartott ügyeket és célokat is felkarolja. Ez is közszolgáltatás, sokszor fontosabb is, mint a kötelező, hiszen biztosítja, hogy – ha szűk keretek között is – mi döntünk a sorsunkról. Anyagiak tekintetében a magyar falvaknak csupán kis része rendelkezik megfelelő forrásokkal. Szentkirály a szerencsés kevesek közé tartozik, mivel bevételeink jelentős része helyben termelődik. Igaz, emiatt mi kevesebb támogatást kapunk, mint egy hasonló lélekszámú és helyzetű, de kisebb adóerejű település, de ez így méltányos.
A viszonylag egzakt paraméterek mellett viszont vannak olyan, mutatókkal nehezen kifejezhető szempontok, melyek szintén nagyon fontosak. Ilyen például a települési közösség életrevalósága, a közösségi összetartás mértéke. Az, hogy a település lakosai jól érzik magukat, leginkább a mindenkori vezetés és a helyi lakosság között megvalósuló harmónián múlik. A magyar falusi társadalom mindig is rendelkezett büszkeséggel, önérzettel és elszántsággal, aminek köszönhetően meg tudta őrizni identitását. Ha csak a pénztől függene települési közösségek sorsa, a szegényebb falvaknak el kellett volna tűnniük már száz évvel ezelőtt. De nem ez történt.
Ma is vannak települések, ahol szoros az összetartás a településvezetők és a lakosság között, s olyanok is, ahol inkább a békés egymás mellett élés a jellemző. Utóbbinak egy családon belül szerintem nincs helye – a falu pedig a családok családja, ahogy Kemény Bertalan, a falugondnoki hálózat életrehívója mondta. A békés egymás mellett élés helyett a békés egymásért élésnek kell teret nyernie. Ha egy faluközösség ki tudja alakítani ezt az összetartást, akkor az egy jó közösség, még ha szerényebb anyagiakkal rendelkezik is. Amelyik ezt nem tudja elmondani magáról, ott erre kell törekedniük a falustársaknak.
Mennyire erős a közösség ereje Szentkirályon?
Hogy mennyire, azt jól példázza az alábbi történet. Korábban már említettem az iskolánkat – az intézményt a faluközösség valójában sosem adta ki a ’kezéből’ – jelenleg is mi vagyunk a működtető. 2007-ben több környékbeli településsel együtt mi is komolyan foglalkoztunk egy iskolatársulás létrehozásával. Olyannyira, hogy az együttműködési szerződés legapróbb szövegezése is megvolt, a kezdeményezés az aláírás előtti utolsó képviselőtestületi ülésen azonban mégis megbukott. Ekkor derült ki ugyanis, hogy az immár társult intézménynél a gyermekétkeztetés a közbeszerzési törvény hatálya alá esik, vagyis meg kell versenyeztetni a szolgáltatást. Így egyáltalán nem biztos, hogy a szentkirályi gyerekekre a szentkirályi konyhán fognak, szentkirályi asszonyok főzni. Ez a fék, ha úgy tetszik, működött a képviselőtársak többségénél.
A Szentkirályi Tánccsoport
Mindent megteszünk, hogy a fiatalok is minél hamarabb érezzék a helyi kötődés fontosságát. Ebből a szempontból páratlan érték a falu tánccsoportja, ami több mint 100 táncost számlál, óvodástól egyetemistáig. A 25 éves jubileumát ünneplő kezdeményezés nagy összetartó erőt jelent nemcsak a fiatalok, hanem az egész faluközösség számára. Jó gyakorlatként említhető az 1990-ben alapított Szentkirályért Közalapítvány is, ami minden évben jutalmazza a jól tanuló középiskolásokat és főiskolásokat, egyetemistákat. Bízom benne, hogy a szülőfalu megbecsülése, elismerése nem múlik el nyomtalanul a fiataljainkban.
Miben látja a magyar vidék erejét?
A közösségi összetartás az egyik legfontosabb erőforrás. Van még egy fontos tényező, amiről eddig nem beszéltünk: a természet. A táj, a maga szépségeivel és gondjaival: sáros utakkal, nehezen megmászható és művelhető dombokkal. Az ember és a természet együttélésével megvalósuló harmónia falun élhető meg igazán. Ebből a szempontból a kisvárosi közösségek állnak a falvakhoz legközelebb. Mondhatnánk a nagyvárosokat is, mert számos nagyvárosban van falusi viszonyok között élő népesség, esetenként nem is kevés – főként az egykori alföldi mezővárosokban. De a kisvárosok, a néhány évtizede városi rangot kapott települések sokat megőriztek ebből a falusias jellegből, kevésbé urbanizálódtak. S urbanizáció alatt most főleg az elhidegülést, a ’mindenki foglalkozzon a maga dolgával’ attitűdöt értem.
Mit gondol, ki mit tehetne a magyar vidék érdekében?
Valamennyi szereplő, akár a helyi lakosok, akár a településvezetők vagy a kormányzat számára érdemes lenne célként tudatosítani a távlatosságot. Ne négy éves periódusokra akarjuk felosztani és szervezni az életünket – a vezetők ne ezekre a ciklusokra korlátozva kívánják megalkotni életművüket.
A másik fő probléma, hogy jelenleg a választók és a választottak közötti közvetlen kommunikáció, az így biztosított kontroll teljesen hiányzik a magyar közéletből. A közvetlen dialógus, a tét nélküli beszélgetések gyakorlatát kellene visszahozni. Azt tapasztalom, hogy ez most vidéken sincs meg, a magam falujában is gyakran érezzük ennek hiányát. A választottak és a választók közötti közvetlen kommunikációnak nincs helyettesítője. A mindenkori parlamenti ellenzék vagy a média pedig különösen alkalmatlan erre. Utóbbi szinte pusztán hatalmi tényezővé vált, akár a kormány, akár az ellenzék kiszolgálójaként.
A települési közösségek számára például a helyi vezetéssel való közvetlen kapcsolat megvalósítása lenne a legfőbb feladat. Ez persze falun a legkönnyebben kivitelezhető – ha a polgármester végigmegy az utcán, rögtön szembesül azzal, hogy merre halad ahhoz képest, amit vállalt. A választói visszajelzés is első kézből érkezik. Ez a kontroll sokat segíthet abban, hogy a magunk helyét megtaláljuk – helyi, érdekszervezeti és országos vezetőként egyaránt.
Lehetetlen elvárni, hogy a vezetők mindenben a nép szavát kövessék. Egyetértek a nagy orosz író, Szolzsenyicin szavaival, aki szerint a kormány feladata, hogy úgy cselekedjék, ahogy a nép józan többsége cselekedne, ha tisztában volna minden részlettel. A kormánynak tényleg minden részletet ismernie kellene, de ez a tudásanyag csak úgy szerezhető meg, ha nem a kívülálló pozíciójából tekint a népre. Bármiféle visszajelzésre, esetleges korrekcióra is csak így tud érzékenyen reagálni. Kizártnak tartom, hogy a választóitól elszakadó – akár települési, akár állami – vezetés tagja, jól érezné magát a saját bőrében. Ezen változtatni azonban soha nem késő.
A Magyar vidék sorozat korábbi cikkei
Három csapás – a vidék társadalmának és rendjének megroppanása A magyar vidéket alapjaiban rázta meg a közeli múlt. A II. világháború a vidéki élet meghatározó népeit, több százezer embert tüntetett el. Ezt követte a vidéki élet korábbi kereteinek felszámolása, a hagyományos intézmények ellehetetlenítése a szocializmus éveiben. Végül a rendszerváltás sokkja sokkal nagyobbat ütött a vidéken, mint a nagyvárosokon. Egyéni életek, családi hagyományok, települések és tájegységek kultúrái roppantak meg. Emellett a tovagyűrűző hatás is jelentős: a vidék rendjét, reagáló képességét gyengítette meg a második világháborúval kezdődő fél évtized.
Vidéken a helyzet változatlan? Magyarországon a falvakban és a kisvárosokban él az emberek 62 százaléka. A gazdasági, állami a kulturális élet irányítása, a média, a tudomány, a fejlesztés a nagyvárosban összpontosul. A gazdaság és hatalom koncentrálódása azonban nem jelentheti azt, hogy a nagyváros maga alá gyűri az ország többi részét. Megteheti, sok területen meg is teszi ezt. Azonban ennek következményei vannak: a vidék életerejének elsorvadása, erősödő társadalmi feszültségek, az ország nagy részének szellemi parlaggá válása. Az Összkép úgy gondolja, hogy a vidék ügyét helyre kell tenni. Beszélni kell arról, mi, hogyan történik ott, ahol a többség lakik – erről szól a Magyar vidék című sorozatunk.
