Józsefvárost sokan a szegénység és bűnözés szimbólumának tartják, miközben a főváros VIII. kerülete valójában igen sokszínű. Nehéz egységes arcot adni a kerület ékszerdobozát jelentő Palotanegyednek, a középosztályos külső részeknek és a sok problémával küzdő, szűkösen élő negyedeknek – ám a feladat nem lehetetlen. Interjú Baranyai Zsolttal, a HÉTFA Kutatóintézet elemzőjével, aki Józsefváros frissen elfogadott Integrált Településfejlesztési Stratégiájának (ITS) alkotója és születésétől pár évvel ezelőttig a Magdolna utcában lakott.
Mi történt Józsefvárosban az ez elmúlt 25 évben? Mi az, ami romlott, mi az, ami javult?
Józsefváros a 90-es években alapvetően stagnált. Az alapélmény az volt, hogy minden egy kicsit csúnya, hogy ez nem egy jó környék. Persze itt felnőve azért volt néhány kiemelhető változás, amire az ember felkaphatta a fejét, már gyerekként is. Például elég feltűnő volt, amikor a prostitúció eltűnt a kerületből 1998-2000 körül. Ennek fők oka a közterületek bekamerázása volt, ami egyébként is sokat változtatott a kerület arcán. A bűnözés eltűnt a felszínről, csak a környék lepukkant hangulata maradt – a látványosan illegális aktivitások beszorultak a kapualjak túloldalára.
Nagyobb változások csak a 2010-es évekre, a Magdolna Negyed Program előrehaladásával jelentek meg. Az infrastrukturális fejlesztések voltak látványosak, ezek gyakorlatilag házhoz jöttek. Ahol laktunk, mindig is macskaköves burkolat volt, majd egyszer csak leaszfaltozták, és még egy zebrát is felfestettek a legközelebbi sarokhoz. Felújították a Mátyás teret, lebontották a Teleki téren a régi piacot és építettek a helyére egy újat. Megépült a Kesztyűgyár, sok más közterület megújult. Ráadásul mindez néhány rövid év alatt, úgy, hogy a megelőző húsz évben alig volt ilyesmi tapasztalható. A 2000-es évek vége, a 2010-es évek eleje óta történnek látványosan a dolgok a kerületben, legalábbis a Magdolna negyedben.
Mindemellett a Magdolna Negyed Program számos korábbi és azóta is zajló eleme főként humán fejlesztésre vagy szociális felzárkóztatásra irányult. Ezek nagyon fontos, hosszú távon nagy hatás elérése alkalmas eszközök, viszont kívülről nyilván nem látszik, ha a harmadik házban valaki elmegy boltieladó-tanfolyamra az önkormányzat – vagy az Unió – pénzen.
Hogyan lett a Józsefváros a szegénység és a bűnözés szimbóluma? Miért lett ez így a belváros közelében és mit lehet ellene tenni?
Régen ez nem volt igaz. Józsefváros a két világháború között iparos kerület volt, épp mint Ferencváros, csak sok cigányzenésszel. Az asszociáció valószínűleg egy egyszerűsítésből fakad: Ha van egy terület, amit az ember nem ismer, és bizonyos részei rosszak, akkor általánosít az egészre. Legendák szólnak szociológushallgatókról, akik a városkutatási terepgyakorlaton nem mertek interjúzni a Nagykörút külső oldalán, mert azt mondták nekik a szüleik, hogy oda nem szabad menni. Igaz, hogy a kerületi problémák jórészt valóban Középső-Józsefváros egyes részein összpontosulnak. De úgy Józsefváros, mint a középső része, igen sokféle. A Füvészkert, vagy a Szigony utcai lakótelep is a Nagykörúton kívüli Józsefváros része, és noha nem elit környékek, a gettójellegtől is távol állnak.
A valós problémák oka történeti. A szocializmus előtt a józsefvárosi épületek, akárcsak városszerte, általában bérházak voltak, a tulajdonosok – jó esetben – költöttek fenntartásukra. A házakat a háború után államosították, úgy-ahogy a háborús sérülések kijavítására is sor került, de az állagmegóvás már legtöbbször nemigen teljesült.
A hatvanas-hetvenes évek politikai vezetése a panelekben látta a kerület jövőjét. Az ingatlan-karbantartás kidobott pénznek számított volna, hiszen a lebontásra váró épületeknek már csak néhány évük lesz hátra – gondolták akkor. Ennek nyomán a régi, egyre romosabb házakban egyre rosszabb volt lakni. Az új külvárosi lakótelepeken pedig, a jelszavak dacára, nem a legszegényebbek, gyakran nem is a leginkább rászorulók, hanem a magasabb társadalmi érdekérvényesítő képességű, fiatalabb, iskolázottabb családok kaptak lakást. Megindult a spontán szegregálódás – nem csak Józsefvárosban, a pesti belváros jelentős területein. A magasabb társadalmi tőkéjű emberek költöztek el, maradtak helyben az idős egyedülállók és a legszegényebbek. Mindeközben Budapestre rengetegen költöztek fel munkát vállalni, és a beköltözők közül a legszegényebbek költöztek a rossz állagú, kicsi, alacsony komfortfokozatú középső-józsefvárosi lakásokba, nem függetlenül a Keleti pályaudvar közelségétől sem. Mindenesetre Józsefvárosnak ekkoriban, a hetvenes évek során alakult ki az a negatív imázsa, amit azóta is gyakran adottságnak veszünk.
Hogyan alakultak a városfejlesztési tervek a szocialista paneleszménytől a mai elképzelésekig?
A belvárosban csak e kerületben épült paneltelep. Az 1960-as években csak néhány 16 emeletes blokkházat húztak fel néhány régi háztömb helyén. A hetvenes években már elindult a nagy léptékű szanálás, a korábbi utcahálózattól, a környező beépítéstől szinte teljesen független panel-enklávét hozva létre. A kivitelezés a magas szanálási költségek miatt alaposan elhúzódott, még a rendszerváltáson is túl.
A kilencvenes években sem pénz, sem határozott politikai elképzelés sem állt rendelkezésre a kerület megújítását illetően. Az évtized második felére alakult ki valamiféle koncepció az önkormányzatban, egymással párhuzamos, gyakran egészen eltérő megoldásokat választva a kerület különböző részein.
Például a Palotanegyed értékes belvárosias terület. Némi önkormányzati rásegítéssel, de elindult a felértékelődés. A kilencvenes években a városfejlesztő beavatkozások általában pontszerűek voltak: egy-egy bérház megújult, egy-egy utca díszburkolatot kapott. A Palotanegyedben mindig voltak projektek, most is uniós projekt helyszíne. Itt működnek életerős, érdekérvényesítő képességgel rendelkező lakossági szerveződések, a városrészek között egyedüliként itt működik részönkormányzat.
A külsőbb negyedekben sem az adottságok, sem a helyi lobbierő nem volt adott egy hasonló fejlődési pálya követéséhez. Ezért igen különböző irányokba indultak el a Középső-Józsefváros egyes részei. A Corvin negyedben például magánbefektetők építenek teljesen új épületeket, irodaházakat lakóépületekkel közösen. Ugyan meghagynak néhány jobb állapotban lévő vagy karakteresebb épületet, de a városszövet átalakulása hasonló a korábbi paneltervekhez: eltörli az eredeti városrészt, a maga képére formálja a közterületek rendszerét. A Vajdahunyad utcát például kettévágja a Corvin Plaza. Megy az ember utcán, és egyszer csak beleütközik egy fotocellás ajtóba, ami vasárnap zárva van. 20 méter múlva egy újabb fotocellás ajtó, és folytatódik az utca. Ez a fajta átalakulás a Corvin negyed sajátja, de egész Józsefvárosra, akárcsak a Palotanegyed útja, ez sem általánosítható.
A Palotanegyedről, a Corvin negyedről, az Orczy negyedről és például a Szigony utcai lakótelepről igencsak nagy kihívás egységesen gondolkodni, közös jövőképet adni. Mit akar kezdeni ezzel a sokszínűséggel Józsefváros?
A kerület fejlesztési stratégiáján dolgozva szembesültünk ezzel. Kevés egységes kerületi szintű cél létezik. Ami jól megfogható, az a márkaépítés és az imázsjavítás. Ennek fő víziója, hogy Józsefváros egyetemváros, az önkormányzat hosszú ideje komolyan veszi az egyetemvárosi kép felépítését. Ez egy valóságos kiindulópont: Magyarország egyetemi hallgatóinak 11 százaléka tanul Józsefvárosban.
Erre lehet építeni, hiszen egyfelől fontos gazdaságélénkítő szerepe van az egyetemek jelenlétének, másfelől az egyetemisták vonzó lakókörnyezetet jelentenek a közvélemény szemében. Az Nemzeti Közszolgálati Egyetem új campusának építése is szorosan összekapcsolódik az Orczy negyed megújításával – ami történetesen a kerület egyik legégetőbb aktuális feladata.
Itt egyes helyeken annyira összesűrűsödnek az egyéni és társadalmi problémák, hogy nincs az az intézkedés, ami ezt át tudná ütni. A következő éveknek fontos feladata, hogy az Orczy negyed komplex rehabilitációját megtervezze és megvalósítsa a kerület. Lényegében úgy, mint a Magdolna-negyedben. Itt azonban inkább vannak olyan épületek, ahol talán az oldhatja fel a hátrányok halmozódását, ha lebontják azokat és lakóikat nagyobb körben költöztetik szét.
Mit tudnak a helyi lakosok hozzátenni egy a településfejlesztési stratégiákhoz, tervekhez?
Egy stratégiának akkor van értelme, ha organikusan készül, nem csak odamegyünk és megírjuk, esetleg csak tollba mondja nekünk az alpolgármester. Egyeznie kell az ott élő aktív, tenni akaró, legalább valamennyire lokálpatrióta emberek elképzeléseivel.
Józsefvárosban a Palotanegyed az, ahol ez egyértelműen létezik, ott van hagyománya a helyi civil lobbinak. Erős kerületi szintű civil érdekképviselet ugyanakkor nem tud létrejönni, hiszen a kerület fizikailag és társadalmilag is nagyon sokszínű, nincs értelme közös érdekről beszélni. Politikailag ezt bizonyára nem korrekt kimondani, de Józsefváros – mint Budapest sok kerülete – inkább egy közigazgatási egység, semmint egy szerves település. Egyes részei, az Orczy út – Fiumei út vonalától keletre, 1950-ig a X. kerülethez tartoztak. Ilyen például Százados úti negyed is, ami ugyan a kerület egyik legkedvezőbb társadalmi összetételű negyede, fizikailag mégis egy zárvány, ami bárhova is tartozna, nem lenne az adott egység koherens része.
Leginkább a szomszédsági, maximum negyedszintű kezdeményezéseknek lehet értelmük. Ezeknek a csírái meg is jelentek, például a Magdolna Negyed Program során. Ott a lakók bevonására építő rehabilitáció kimondott célja volt, hogy segítsék az önszerveződést. Ennek egyik legegyértelműbb kifejeződése a helyi szervezetek létrejötte, mint például a Társak a Teleki térért. Helyi aktív szereplők alkotják, vannak elképzeléseik a lakókörnyezetükről, van is olyan felkészültségük, amivel tudnak tenni valamit. Összeálltak egy laza formációban és együtt léptek fel az önkormányzat felé: be akarnak szállni a rehabilitációs program bizonyos elemeinek megvalósításába, véleményezni és együttműködni. Kezdeményezően léptek fel, ami az önkormányzat szempontjából is hasznos volt, hiszen erősebb legitimációt nyújtanak a városmegújítás végrehajtása során.
A civileken túl vannak más szervezetek is, akikkel a stratégiaalkotásban együttműködtünk. Az állami szakigazgatási szerveknél, a kerületi intézményeknél például ugyan nem gyakori, hogy erős víziójuk legyen a jövőről, de egyáltalán nem példátlan. A józsefvárosi ITS készítése során több intézményi partner is vázolt nagyon határozott és komplex javaslatokat, példaként talán a Józsefvárosi Egyesített Bölcsődék hozható fel közülük.
Lehetséges ennek kifejlődését valamiképpen támogatni, elősegíteni?
A kerültet stratégiájába bekerült ez a cél. Ezt segítheti helyiség biztosítása, emellett fontosak a nem anyagi, szimbolikus ösztönzők is. Az együttműködés szikrái jellemzően a kerület kedvezőbb részein jelentek meg, az eddig említetteken túl például a Tisztviselőtelepen. Az ilyen civil kezdeményezések viszont éppen ott lennének a legfontosabbak, ahol a legnehezebb megteremteni őket – hiszen a problémák is ott a legjelentősebbek. Például az Orczy negyed rehabilitációja során is szükség lesz a helyi összefogás előremozdítására.
Az egyes negyedekre vonatkozó különböző tervek, pl. a dzsentrifikáció és a felzárkóztatás akár konfliktusba is kerülhetnek egymással. Milyen lesz Józsefváros 20 év múlva? A szegények felzárkóztatása helyben fog megtörténni, vagy megtörténik a teljes középosztályosodás?
Természetesen az ITS erre önmagában nem tud választ adni – a célrendszerébe mindkét forgatókönyv belefér, bár a rohamszerű dzsentrifikációnak a stratégia nyilván inkább elszenvedője, mintsem irányítója lenne. Az optimista, tervszerű esetben megmarad a kerület mozaik jellege, viszont minden negyed eljut egy olyan szintre, amit vállalhatónak tarthat mind az önkormányzat, mind a helyben élők, mind a közvélemény. A kerület komplex és rétegzett kínálatot tud felmutatni a különböző jövedelmi és társadalmi rétegeknek, legalábbis azoknak, akik bizonyos társadalmi és együttélési normákat teljesíteni tudnak. Ehhez persze a kerületen bőven túlnyúló szabályozási és anyagi erőforrások szükségesek, az említett „méltóságteljes rétegzettséghez” például alapvető fontosságú lenne valamiféle szociálisbérlakás-rendszer kialakítása. Jelenleg igen gyakori, hogy valaki néhány hónapra beköltözik a kerületbe – például frissen Budapestre költözve, majd amint talál, illetve megengedhet magának egy kellemesebb lakást, el is költözik. Ennek nyomán épp a gyarapodó társadalmi tőkéjű népesség nem marad meg a kerületben, ami semmiképp nem kedvez egy élhető városrész kialakulásának. A kellő rétegzettség, a széles spektrumú lakhatási kínálat a javuló imázzsal karöltve épp ezen változtathatna sokat.
