A magyar kapitalizmus működési minőségének jót tehet, ha alapmotívumának az együttműködést tekintjük – állítja Mike Károly, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, akivel a HÉTFA Kutatóintézetnél készült műhelytanulmányáról beszélgettünk.
Mi a készülő kutatás legfontosabb mondanivalója?
Az, hogy közgazdászként másként érdemes elemezni és gazdaságpolitikusként másképp érdemes változtatni. Az együttműködés és a csere központi jelentőségű motívumok, és ehhez Ronald Coase nyomán azt is hozzátehetjük: ezt a társadalom játékszabályai, intézményei befolyásolják. Ha tehát a kapitalizmust, mint társadalmi jelenséget próbáljuk azonosítani, akkor arról szól, hogy olyan játékszabályok vannak, amik a cserét támogatják. A kapitalizmus akkor működik jól, ha ezek a játékszabályok jól működnek. Ez ugye a figyelmünket egyértelműen a tulajdonviszonyok és a szerződéses kapcsolatok felé tereli, ezeket érdemes vizsgálni. Nagyon tág megfogalmazásban: mik azok a játékszabályok, amik a tranzakciós költségeket csökkentik, vagy köznyelvibben fogalmazva: mik azok a szabályok, amik az együttműködést könnyebbé teszik.
Hogyan lesz fontos az együttműködés a kapitalizmus megértésében?
A központi gondolat Ronald Coase Nobel díjas közgazdásztól származik: a piacgazdaság alapjelensége nem a verseny, hanem az együttműködés. Ennek van egy nagyon alapvető logikai magyarázata: amikor piaci versenyről beszélünk, mondjuk egy sportversennyel vagy egy fegyverkezési versennyel szemben, az alaptevékenység a csere. Verseny abból fakad, hogy a cserének, mint az együttműködés egy formájának a szabadságát megengedjük. Minden olyan esetben, amikor a szabadságnak teret nyitunk, akkor megjelenik a versengés. De nem szabad elfelejteni azt, hogy nem beszélhetünk általában versenyről. Egymással szöges ellentétben álló dolgokat is nevezhetünk versenynek. Versengés egy háború is, ahol az egyik fél legyőzi a másikat, de teljesen más struktúrája van a piaci versenynek. Ebben eladók versenyeznek más eladókkal, illetve vevők más vevőkkel, de az alapja a kölcsönösen előnyös együttműködés. Ez tulajdonképpen nem egy Coase-tól származó gondolat, ő is hangsúlyozza, hogy ez Adam Smith gondolatának felmelegítése, aktualizálása.
Sokszor hangsúlyozza Coase szerepét – miért fontos őt megérteni általában és Magyarországon?
A piacgazdaság alaptermészetére kérdez rá. Fontos, hogy mindig reflektáljunk erre, hiszen nagy a zavar a fejekben, hogy milyen gazdasági rendet szeretnénk építeni. A magyarok a kapitalizmussal általában elégedetlenek – viszont ha megkérdezzük, hogy milyen gazdasági rendszert szeretnénk akkor építeni, akkor általában csak bizonytalan vállvonogatás a válasz. A kapitalizmus elítélése és a határozatlanság is abból fakad, hogy nem értjük jól a kapitalizmus alaptermészetét, és Coase az egyik, aki ezen nagyon komolyan elgondolkozott. Pontosabban kiegészíteném ezt az őt követő intézményi közgazdászok egy részével, tehát itt egy szellemi irányzatról van szó.
Milyen hozadéka lehet az együttműködés nézőpontjára való váltásnak? Retorikai váltás ez, amitől népszerűbb lehet a kapitalizmus gondolata, vagy az elemzés is átalakul?
Én úgy fogalmaznék, hogy miképpen akarjuk a kapitalizmusnak, mint jelenségkörnek a megértését elősegíteni és mi az, amit fontos észrevennünk a gazdaság működésében. Ha nem vesszük észre ezt a kölcsönösen előnyös cserét és ezt az együttműködést, mint alapelvet, akkor nem értjük meg, hogy hogyan működik a gazdasági rendünk. Ez a hiányos megértés egyrészt a rokonszenvünket is befolyásolja, másrészt azt is, hogyan akarjuk alakítani környezetünket.
Hogyan teremthetőek meg az együttműködés feltételei? Cikkében a középszintű elemzés fontosságát emeli ki, de mit kell ezalatt érteni? A hatóságok, hivatalok, törvények, vállalatok ilyenek például?
Részben. Azonban fontos, hogy a gazdaság játékszabályait nagy részben nem kormányzati szervezetek hozzák létre és működtetik. Az üzleti vállalkozások, akár a saját belső szabályozásaikat nézzük, akár a vállalkozások közti kapcsolataikat tekintjük, sokszor intézményesedett kapcsolatrendszert alkotnak. Emellett fontosak azok, amiket informális intézményekként, normákként, szokásjogként, konvencióként szokás emlegetni. Valahol a kormányzat és az egyéni gazdasági szereplők közt jelennek meg szakmai közösségek, hivatásrendek, amelyek nálunk is léteznek, és sok ágazatban fontos, gyakran nem kellően méltányolt szerepet töltenek be. Ha megnézzük, hogy ezeknek mi a szerepe jól működő, nyugat-európai államokban, akkor azt látjuk, hogy ez különböző formákban, de mindenhol nagyon hangsúlyos.
Továbbá el kell felejtenünk az állam fogalmát, mint egységes, homogén dolgot. Nagyon sokféle intézmény van az állami címke mögé besorolva, ezek között fontos különbségek vannak. Egy példa: közgazdászok szeretik összemosni, hogy egy szabály bírósági vagy hatósági úton érvényesül. Különböző, egymással is versenyző szervezetekről van szó, amelyek más módokon működtetnek más-más szabályokat.
Tehát a társadalomban létrejönnek a problémák kezelésére különböző intézmények. De hogyan lehet ezeket megváltoztatni, ha mindannyian a fennálló szabályok logikája szerint cselekszünk?
Az igaz, hogy a kapitalizmusnak sok alapintézménye, a polgári jog alapszabályai, vagy akár a vállalkozások, mint szabályrendszereknek az értelme az együttműködés segítése. De az, hogy ezek jól működnének, vagy ne lennének ezzel ellentétes játékszabályok, azt nem mondanám. Egy szakmai közösségnek is lehet az a feladata, hogy a tagjai iránt megnyilvánuló üzleti bizalmat táplálja azzal, hogy ellenőrzi a működésüket, vagy a jó hírnevüket támogató mechanizmusokat működtet. Viszont lehet olyan funkciója is, hogy megpróbál más szereplőket kizárni a piacról. Tehát pont, hogy akadályozni akarja valakinek a kooperációban való részvételét.
Azon érdemes ténykedni, hogy a meglévő játékszabályok olyan irányba változzanak, vagy közülük azok erősödjenek meg, amelyek az együttműködést támogatják. Azokat pedig, amelyek inkább akadályoznak, próbáljuk meg visszaszorítani. Itt kérdés, hogy ki a döntéshozó. Mert ha azt mondjuk, hogy a játékszabályokról sok szereplő dönt, egymástól jelentős részben függetlenül is, akkor elbizonytalanodunk, hogy kihez is beszéljen a közgazdász. Nem feltétlenül egy bürokratához vagy egy politikushoz – lehet, hogy egy vállalatvezetőhöz vagy egy polgármesterhez, aki a helyi gazdaság fejlesztésén igyekszik működni. Ilyenkor felmerül, hogy a bizalomnak, az együttműködésnek a körét tágítsuk valamilyen formában.
Írja, hogy le kell bontani a mindentudó közgazdász-szerepet, ugyanakkor javasolja az aktív, kísérletező cselekvő magatartását. Hogyan lehet ezt elképzelni a gyakorlatban?
Vegyük a polgári jog példáját, ami szerződés- és tulajdonjogi szempontból fontos, miközben sokszor nem is gondolunk rá gazdaságpolitikai tényezőként. Kelet-Közép-Európa friss tapasztalata, hogy az igazságszolgáltatás meglepően jól működik a GDP-szintünkhöz képest, ugyanakkor a régión belül a visegrádi és a tőlünk keletre lévő országok fejlődése elválik egymástól. Fontos, hogy itt kevésbé számít, hogy konkrétan mi az adott jogszabály, inkább az érvényesülés mértéke a lényeges. Rendkívüli mértékben számítanak a hosszú távú intézményi hagyományok. Az a típusú tudás, ami a magyar igazságszolgáltatásban bent van, és vélhetőleg bent volt már a kommunizmus előtt is, ha nem is sérülés nélkül, de nemzetközi összehasonlításban viszonylag jól vészelte át a nehéz évtizedeket. Ez a tudás erőre kapott és ez sokkal fontosabb, mint az, hogy milyen jogszabályokba ki mit írt bele 1990 környékén.
Hogy mi adódik ebből? Természetesen nem az, hogy nem kell a jogszabályok tartalmával foglalkozni. Viszont meg kell becsülni azt, hogy ez a rendszer működik, és a gazdaságot támogató igazságszolgáltatás viszonylag működőképes. Meg kell próbálni nem gyengíteni ezt még akkor sem, ha az rövidtávon gazdaságpolitikailag épp jó ötletnek tűnik, mert az épp aktuális válságra úgy tűnik, hogy nem ad jó választ. Ne rögtön valamilyen alternatív, jellemzően hatósági, bürokratikus mechanizmust vagy valamilyen direkt politikai megoldást keressünk.
Hagyjuk működni, bízzunk benne, de nézzük meg azt is, mitől működik jól. Az rendben van, hogy régóta jól működik, de ez minek köszönhető? A jogászképzésnek, a bíróságok szervezettségének, vagy akár a jogok érvényesítésének, tehát a rendészeti aspektusnak? Próbáljuk ezeket azonosítani és megérteni, hogy mi az, ami ezek közül igazán számít, és próbáljunk meg apró lépésekben javítani a rendszeren.
Mi a helyzet ott, ahol nem találunk ilyen szép hagyományokat? Sokszor halljuk azt, hogy az intézmények importja elbukott, de sokan szorgalmazzák a külföldi jó példák átvételét is.
A legtöbb intézményi változtatás az intézményi import vagy transzplantáció, átültetés. Ha megnézzük, hogy a magyar jogrend miképpen jött létre, akkor biztosan találunk olyat, ami teljesen “bennszülött” megoldás, de valószínűleg majdnem minden eleme olyan, hogy valamilyen másik európai országokból lett összecsipegetve, egyik helyről többet, a másikról kevesebbet átvéve. Ez azért is van így, mert egy tökéletesen új vagy újszerű intézményt kitalálni gyakorlatilag lehetetlen.
Ha valamit valahonnan kioperálunk, akkor lesz sikeres, ha a szervezet, ahonnan kioperáltuk, hasonlít az itteni szervezethez. Ebből adódik az, hogy nem feltétlenül érdemes sem a nemzetközi konszenzust, sem a „legjobb gyakorlatnak” feltüntetett dolgot követni. Azt is figyelembe kell venni, hogy az a közeg, ahonnan át akarunk venni, hasonlít-e a mi közegünkre. Ezért nem mindegy, hol keresünk, és ott miket veszünk figyelembe. Magyarországon egy nagy vakság, hogy a régióbeli példákat nagyon ritkán vizsgáljuk és elemezzük. Lehet, hogy az Egyesült Királyságban kiválóan működik egy jogintézmény, ami nekünk megtetszett, de nálunk más az egész jogi rendszer gyakorlatilag összes paramétere, ami ezt befolyásolhatja. Ezért jó eséllyel vagy nem fogják használni, vagy teljesen más eredményhez fog vezetni.
Tudunk olyan példát mondani a világból, ahol a fenti intézményfejlesztési elveket alkalmazzák és ez akár is sikerre is vezet?
Bizonyos szempontból Kína jó példa erre. Egyrészt Ronald Coase a kínai közgazdászok és gazdaságpolitikusok körében egy fontos név. Amikor a tudós száz éves volt, akkor minden valamirevaló kínai közgazdász összeült, és szerveztek egy születésnapi konferenciát. Ezt nem akarom abszolutizálni, és innen messziről biztosan van egy fénytörése a dolognak, de az biztos, hogy ő sokkal fontosabb szerző az ottani közgazdászok, kutatók számára, mint nekünk.
Ezen kívül van egy fontos affinitás a kínai gazdaságpolitikai gondolkozás és az intézményi gazdaságtan között, ami annak a történelmi helyzetnek a velejárója, hogy Kínában gyakorlatilag a szocializmusból nőtt ki a kapitalizmus. Ez ahhoz hasonló, ahogyan nálunk is elkezdett növekedni a kapitalizmus felé vivő intézmények köre a Kádár-rendszer idején. Csak éppen nálunk a kapitalizmus létrehozásának fő kérdései a politikai rendszerváltás hatására rendszerszintűnek tűntek fel. Bár az 1990-es évek elején nálunk is ismertek voltak Coase és Williamson gondolatai, de nem tűntek relevánsnak, mert azok a részletekről szólnak. Kínában nem ez történt, ott a graduális intézményépítés folyamata folyt tovább. Később, a közgazdaságtudomány részben éppen a kelet-európai tapasztalatok, nem várt kudarcok nyomán fejlődött, amiből Kína aztán közvetett módon megint tanulhatott.
Mondhatjuk azt, hogy amíg Kína tervezett magának jól működő vállalati mikrokörnyezeteket, addig mi terveztünk magunknak egy jó kapitalizmust, és a kettőnek különböző eredménye lett?
Egyrészt igen, hiszen ott politikai okokból nem merülhettek fel kérdések a rendszerről. Tehát a középszinten kezdtek el gondolkodni. Coase, mielőtt elhunyt, a legutolsó éveiben írt egy kínai társszerzővel egy könyvet. Ennek központi tézise az volt, hogy a kínai intézményfejlődés a kormányzat akarata nélkül, sőt annak ellenére, tulajdonképpen alulról szerveződve, spontán jött létre. Mivel a kormányzat jelentős részben az állami szféra reformjára törekedett, de ennek voltak korlátai – ezért aztán mini forradalmak zajlottak a gazdasági tevékenységeket megszervezésében. Létrejöttek körzetek és tevékenységi körök, ahol viszonylag szabad intézményalakítás vált lehetővé. Tehát nem feltétlenül a központi kormányzat építkezett nagyon okosan, inkább csak mederben tartotta ezt a kísérletezést. Így a politikai rendszer tudatos és spontán folyamatok miatt teret tudott adni a kísérletező intézményfejlődésnek.
Mike Károly műhelytanulmánya itt érhető el.
