Menü
Sorozatok
Szabó Zoltán és az új magyar nemzeteszme

Óriások Vállán

Szabó Zoltán és az új magyar nemzeteszme

„A nemzeti érzés és összetartozás-tudat érvényesülése a nacionalizmus kifejlődésének egyetlen biztos ellenszere” – írta egyszer Szabó Zoltán, aki egész életében ezen a nemzeti összetartozás-tudaton dolgozott. Akkor is, amikor a „nemzeten kívüli” parasztságról írta szociográfiát a második világháború előtt, akkor is, amikor a német terjeszkedés ellen emelt szót a világégés alatt. És akkor is, amikor az internacionalista diktatúra halálig tartó száműzetésbe kényszerítette.

„Meghíztatok” − szögezte oda ítéletét Szabó Zoltán, mint valami kopját, Veres Péter mellének 1948 novemberében. A honvédelmi miniszteri posztról nemrég távozott Veres a párizsi kulturális attasé Szabót arról faggatta, külföldről hazatérve mi a véleménye közállapotainkról. Az esszéista egy operaházi díszünnepélyen látottak alapján osztotta meg véleményét írótársával. A hatalomba – frissen érkezett társaival együtt – belepohosodó Veres olyannyira találónak érezhette a jellemzést, hogy meg sem sértődött. Magyarázni kezdte Szabónak a politikusok sofőr vezette autóval, ülőmunkával, sebtében befalt ebédekkel terhelt életmódját.

Interjúnk nyomtatható pdf-ben is letölthető. – Kattints ide!

Ez a kis történet, mint a villámfény, világítja meg Szabó Zoltán pontos értékítéletét, őszinteségét. Akárcsak a két világháború közötti Magyarország falusi szegénységének bemutatásakor vagy a zsidótörvények elleni tiltakozás idején, Szabó Zoltán etikai szeizmográfja ekkor is jól működött. Pusztán azért, mert más színű és más előjelű diktatúrával egyszer már szemben állt, az író nem lett megengedőbb és megértőbb egy újabb totális rendszerrel szemben.

 

Szabó Zoltán fotó – forrás: abtl.hu

Sok más tehetséges kortársától eltérően Szabó nem igyekezett magyarázni vagy a „régi” világ bűneivel menteni az „új” gonoszságát. Életművének két központi témája a máig összebékíthetetlen ellenségeskedéstől szenvedő magyar szellemi életben garantálja a táboron kívüliséget. Szabó Zoltánt ugyanis egyszerre foglalkoztatta a parasztság nyomora, majd – főleg az emigrációban – a magyar nemzeteszme megújítása. Ez a két vonás, az alul lévők felemelésének programja, és a magyarság jövőjén való töprengés számára nem egymást kizáró elképzelések voltak. Az már aligha Szabó hibája, hogy ez a két szempont összeegyeztetése keveseknek sikerült a huszadik században.

Szabó Zoltán 1912-ben született Budapesten és 1984-ben halt meg a franciaországi Vannes-ban. Bölcsészetet hallgatott, de hamar elragadta az írás. A költőként induló fiatalembernek A tardi helyzet (1936) és a Cifra nyomorúság (1938) című szociográfiái országos ismertséget hoztak.1939-ben a helyszínen éli meg Franciaország összeomlását, s ettől az évtől 1944-ig a Magyar Nemzet munkatársa volt. A német megszállás idején bujkálnia kellett, majd 1945 elejétől a debreceni ideiglenes kormány munkatársa volt. Budapestre való visszatérése után részt vesz a Nemzeti Parasztpárt munkájában, folyóiratot szerkesztett. 1947-ben Párizsban lett kulturális attasé, állásáról 1949-ben mondott le. Angliában folyamodott menekültstátuszért, a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. A nyugat-európai emigráció kulturális életének aktív résztvevője, folyóiratok munkatársa volt. 1979-es nyugalomba vonulása után Franciaországban telepedett le. Soha nem tért haza.

Főbb művei: A tardi helyzet, Cifra nyomorúság, Szerelmes földrajz, Szellemi honvédelemDiaszpóranemzet

 

Felemelni az alul lévőket

Kodolányi Gyula 2012-es esszéjében az 1948–56-os emigráció „talán legmesszebb, legmélyebben látó” írójának nevezte. Születésének centenáriumára utalva pedig felszólított: „Vegyük ki Szabó Zoltánt abból az eldugott emigrációs kaszinból, ahová az ellomposodott hazai gondolkodás tette őt be az elmúlt hu­szonöt évben, amióta egyáltalán említhető lett itthon. Nevezzük meg sorsának és helyének másik sarokpontját: Szabó Zoltán a 20. századi magyar irodalom nagyjainak volt egyike.”

Vajon mire alapozta vélekedését? Szövegekkel foglalkozó ember nem kívánhat magának annál többet, mint hogy már fiatal korában írt munkáit szinte osztatlan elismerés fogadja, s a kritika mind alkotásai mondanivalóját, mind a stílusát dicsérje. Márpedig az 1912-ben született Szabó Zoltánnal ez történt, hiszen mindössze 24 és 26 éves volt, amikor a Tardi helyzet, illetve a Cifra nyomorúság című szociográfiái megjelentek. A korábban még költészettel is kacérkodó Szabó ezekben a munkáiban már teljes eszmei fegyverzetben lépett az olvasók elé. A nyomorúságosan élő, ruházkodásra azonban esztelenül költő matyók (Mezőkövesd és környékének néprajzi csoportja) életét bemutató szociográfiáiban a parasztság felemelésének programját vallotta. Bár Szabó Zoltán terepmunkája során megdöbbentő szegénységgel is találkozott, személyisége mentes maradt az osztályalapú gyűlölettől.

Cifra nyomorúság – Forrás: moly.hu

A népieknek kritikusaik gyakran felrótták, hogy – ma úgy mondanánk – a tényfeltáró újságírás, a publicisztika, a szociológia, a szépirodalom és a politikai pamflet jegyeit egyaránt hordozó szövegeiket parasztromantika hatja át. A bírálók úgy látták, a népiek tisztánlátását a múlt kritikátlan felmagasztalása, illetve a földművelői életforma idealizálása gátolja. Ha voltak is ilyen alkotók, a mozgalom centrumában elhelyezkedő, egyszersmind legfajsúlyosabb népiek – például Illyés Gyula, Kovács Imre mellett éppen Szabó Zoltán – munkáit bizonyosan nem a romantika fűtötte. Éppen ellenkezőleg: a kilátástalan gazdasági viszonyok között vergődő parasztság iránt érzett felelősség indította őket a harmincas években a magyar falvak-kisvárosok életének feltárására.

Az Összkép a magyar társadalom és gazdaság működéséről szóló elemzések magazinja. Komoly elemző munkára épülő áttekintéseket készítünk, kutatások eredményeit foglaljuk össze és az országot jól ismerő vezetők, kutatók történeteit mutatjuk be arról, hogyan is működik a világunk. Kövessen minket, iratkozzon fel hírlevelünkre, ha szeretné mélyebben megérteni és felfedezni Magyarországot.

Maga Szabó Zoltán szkeptikusan gondolkodott arról, vajon az ország népességének jelentős részét kitevő parasztság képes-e saját sorsáról dönteni. Ezt a felfogását a debreceni ideiglenes kormány hivatalos lapjának szerkesztőjeként kellett felülvizsgálnia. Miközben az ország egy részében még tombolt a háború, a hatalom nélküli ideiglenes kormány székhelyére csapatosan érkeztek a fronttól már megszabadult tiszántúli községek delegációi, hogy Szabó megdöbbenésére iránymutatást kérjenek, sőt pénzt adjanak a kabinet közlönyéért. „Annak voltam szem és fültanúja, hogyan áll össze újra az ország, mintegy a semmiből, alulról és mekkora országalkotó képesség van a magyar népben. Falukutató múltam és egész néppel való foglalatosságom, egész népi íróságom ellenére ebben sohasem hittem… (A belügyminiszter) Erdeit magát is rendkívül meglepte, hogy a nép maga, az emberek maguk, a falusiak maguk, abban a pillanatban, hogy felelősség hárult rájuk, ennek rendkívüli mértékben meg tudtak felelni” – emlékezett vissza negyven évvel később.

Milosz, Szekfű, Rákóczi

Bár már korábban távozni akart, Szabó Zoltán végül 1949 júniusában mondott le párizsi kulturális attaséi pozíciójáról, ekkortájt távozott hasonló megbízatásából a lengyel kulturális attasé: Czesław Milosz is. Szabó ezt követően lett a Szabad Európa Rádió londoni munkatársa egészen 1974-es nyugdíjba vonulásáig. Minőségérzéke és erkölcsi tartása megóvta az emigrációs lét betegségeitől: a légvárak építésétől, a pártoskodástól, de az apátiába zuhanástól is. Fáradhatatlanul írt, járta az emigráns magyar közösségeket, ám kötete életében többet nem jelent meg. 1955-ben az Új Látóhatár hasábjain pontos és egyben lírai nekrológot közölt Szekfű Gyuláról. A neves történész első, a száműzött Rákóczi Ferenc fejedelemről írott művét megidézve talán magáról is vallott: „Szekfű Gyula könyve Rákócziról csak egy élet igazát mondta és egyedül azt bizonyította, hogy egy-egy emberélet csakis megpróbáltatásaival és árnyékaival lehet tiszteletreméltó. Szekfű Rákóczija, nekem, eszményibb volt, mert hihetőbb, mint a talmi-arany lovasszobor az Országház előtt.”

Magyarországi látogatók közül sokan csodálkoztak, hogy Szabó Zoltán naprakészen ismerte a magyar kultúra, közélet eseményeit és nem épített magának nosztalgiából egy soha nem volt országot. „Alapjában véve nem hiszek abban, hogy a magyarsághoz tartozás attól függ, hogy az ember milyen országban él. Az tőle magától függ. Attól függ, hogy a tudatában, a gondolkodásában, a kulturáltságában mennyi a magyar részleg és a magyar részleg mennyire befolyásolja őt” − mondta erről a Magyar  Televíziónak halála előtt adott interjújában.

 

Haza a magasban

Szabó Zoltán azonban sokkal éleslátóbb volt annál, minthogy a kibontakozó új világ magával ragadja. Volt már tapasztalata abban, hogy egy totális berendezkedésű nagyhatalom ideológiája milyen károkat képes okozni Magyarországnak. Szabó ugyanis 1938-tól szegült szembe a náci befolyással, sokaknál előbb vette észre azt a halálos veszedelmet, amit hazánk számára a német terjeszkedés jelentett. A magyar szellemi élet más kiválóságaival együtt aláírta az első zsidótörvény elleni tiltakozást, majd a szabadelvű-konzervatív eszmék, s a nemzeti függetlenség jegyében indított Magyar Nemzet napilap hasábjain sorozatot kezdett a beszédes Szellemi honvédelem címmel. Zrínyi, Széchenyi, Petőfi, Illyés, Tamási idézeteinek válogatása, csoportosítása hosszú kommentárok nélkül is jelezték, Szabó a magyar történelem és irodalom legjobbjainak szellemiségével védekezett (volna) a mind mérgezőbb totalitárius áfium ellen. Nem is volt kérdéses, hogy ilyen „előélettel” élete a német megszállást követően veszélyben volt, s 1944. március 19-e után bujkálnia kellett.

Rövid hazai életét és diplomáciai küldetését követően haláláig tartó emigráció várt rá. Elméjét mindvégig a hazai gondok foglalkoztatták, így például a kisebbségi sorba került magyarság, s az 1956 után Nyugatra érkezett tömegek jövője is. Az eltérő léthelyzetű magyar közösségeket egybefogó nemzetkoncepción dolgozott, amely végül Diaszpóranemzet címen maradt torzóban. Szabó tulajdonképpen Trianon és a magyar nemzeti szétszakítottság feldolgozását akarta elérni – olyan időben, amikor e mesterséges szétválasztások örökéletűnek tűntek. Lényegében a nacionalizmustól mentes hazafiság megteremtésén dolgozott. E kettő azonosítását a második világháborút követő rossz beidegződések és a „céltudatos közvélemény-alakítási manőverek” következményének tudta be. Vallotta: „a nemzeti identitás kifejezhetősége, a nemzeti érzés és összetartozás-tudat érvényesülése a nacionalizmus kifejlődésének egyetlen biztos ellenszere”

Gondolatmenetének kulcspontja, hogy az a táj, közösség, amely a magyar irodalom révén a nemzeti kultúra részévé vált, sohasem veszhet el. (Kolozsvár tehát mindig Misztótfalusi, Cs. Szabó László és mások városa marad.) Szerinte egy táj több nemzet örökségének része lehet, s a magyar nemzet határai ott húzódnak, ahol az irodalom határai. Ebből nemcsak az következik, hogy revízió nélkül is mindörökre közünk maradhat egykorvolt hazánk egészéhez, hanem az is, hogy elismerjük: e területek mások számára is lehetnek hazák.

Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz – forrás: moly.hu

Szabónál a nemzet és a haza voltak az alapvető fogalmak, s a nemzetet egész életében megpróbálta leválasztani az államról. Mindig távol tartotta magát a Horthy-korszak hivatalos nacionalizmusától, de életidegennek érezte a „szerződéses nemzet” jogászias formuláját is. A magyarságot lelki-szellemi egységnek tartotta, amely nemcsak a politikai oldal és pártok, de az állam fölött is áll, s amelyet elsősorban a közös múlt és a kultúra tartja meg magyarnak.

Gondolatmenetének alátámasztására segítségül hívta Ernest Renan francia történész híres meghatározását, amely szerint egy nemzet léte mindennapos népszavazás.  „Az irodalmi nemzetet – mint minden nemzetet – az a bizonyos »mindennapi népszavazás« tartja össze. Vagyis egyéni döntések az együvétartozás mellett. Mihelyt az összetartozástudat az írókban, kifejezése a szellemi életben elhalványul vagy elnémul, az irodalmi nemzet gyöngül, a minőség rokkan, a tehetség elbátortalanodik, az értelem eleven erői elszikkadnak, a szellemi élet vérkeringése elakad. A nemzet megszenvedi” – fogalmazott egy ízben.

S hogy egy nemzetet milyen kötelékek fűzhetnek még egybe saját kultúrájának, irodalmának ismerete, közös megvallása mellett? Például az olyan nagy történelmi pillanatok, mint az 1956-os forradalom és szabadságharc, amit ő londoni emigrációjában élt meg. Az esszéista a Szabad Európa Rádiónak írt kommentárjaiban világtörténelmi jelentőségű eseménynek nevezte a forradalmat. Olyan pillanatnak, amely az addig képlékeny anti-totalitarizmust határozott kontúrokkal rajzolta körbe. Szerinte 1956 bebizonyította, hogy minden, a szovjet propaganda nyugati társutasai által festett kép ellenére a kommunizmus nem a megvalósult utópia, hanem kegyetlen elnyomó rezsim. Amelynek jövőjére még a ledöntött diktátor Sztálin szobrát bemutató fényképeknél is nagyobb hatást gyakorolt, hogy pontosan azok lázadtak fel ellene, akiknek nevében a hatalmat elvben a Moszkva által kinevezett helytartók gyakorolták: munkások, parasztok, diákok, katonák.

Az Óriások vállán című portrésorozat egymástól térben és időben távol eső magyar írókról-gondolkodókról szól, akik közül nem egyet ma már legfeljebb a tudósok ismernek. Pedig életútjuk, munkásságuk szélesebb figyelemre is számot tarthat: mindegyikük különösen művelt és erős belső tartással rendelkező ember volt. Akár magyar királyi külügyminiszterként, akár egy Isten háta mögötti kis erdélyi falu lelkészeként éltek, ezek az emberek tették, amit a sors kijelölt nekik – ha úgy alakult, akkor örökös emigrációban. Megismerésük szellemi kaland, amire ezennel meghívjuk az olvasót.

 

 

A portré sorozat korábbi cikkei:

Balázs Ferenc, a vajkészítő idealista

Bánffy Miklós, aki árral szemben haladt

„El kell felejteni, hogy minden életút mögött a kudarcot keressük” – interjú Ablonczy Bálinttal, az Összkép hamarosan induló új portrésorozatának szerzőjével