Menü
Sorozatok
Hogyan lehetünk újra büszkék az értelmiségi létre?

Nemzeti kód

Hogyan lehetünk újra büszkék az értelmiségi létre?

Az elmúlt 25 évben az értelmiségi mellőzött, sértődött, jelentéktelen figurává vált, aki azon tűnődik, miért nem értik meg a világgal egymást.  Amikor egyetemista voltam, ez még teljesen máshogy volt: értelmiséginek lenni a világ legnagyszerűbb dolgának tűnt. Fontos, hasznos, megbecsült, izgalmas munkának látszott rajta tartani kezünket a világ ütőerén. Akkor gondoltuk rosszul? Elromlott valami? Nem, az élet lépett tovább, valószínűleg érdemes lenne utána szaladni. Néhány gondolat arról, mi is történt, hogyan találhatnánk meg értelmiségiként újra a helyünket.

Most múlik pontosan – 

Régen azok voltak az értelmiségiek, akik rendelkeztek a tudás privilégiumával. Kódexet, könyvet, majd újságot vettek a kezükbe, így tudták, mi történik ott, ahonnan a szóbeszéd nem hoz pontos híreket és beleláttak a világ komplikált működésébe. Gimnáziumba, egyetemre jártak, ennek révén mélyebb összefüggéseket ismertek meg és olyan úri állásokat szerezhettek, ami a gyakorlatias egyszerűség fölé emelhette őket. Ezek az idők elmúltak. Tömegeknek lett diplomája, szüleihez képest úri élete.

Ezután jött az a kor, amikor a szellemi elit szervezte a tudás áramlását: a tudás mindenkié, de annak előállítása és adagolása a kiváltságos céhek feladata. Ez a főszerkesztők, írófejedelmek, dékánok, akadémikusok, színházrendezők, kritikusok, vezető értelmiségiek kora. Ők döntötték el, ki és mi van vagy nincs. Szigorú rendben működő intézmények segítették munkájukat, az itt dolgozók főnökeikkel együtt alkották a felelős és befolyásos értelmiséget. Félte és tisztelte őket mind a hatalom, mind a társadalom rendjei, osztályai és rétegei.

A Magyar Tudományos Akadémia – Dörre Tivadar képe

Ma a tudásáramlás szervezésében a személyes közvetítők jelentősége csökkent. Nem hogy mozi, de nagy tévé csatornák sem kellenek a filmnézéshez. Hanglemezkiadók és rádiós szerkesztők helyett algoritmusok irányította internetes platformok juttatják el hozzánk a zenét. A tanárok azzal néznek szembe, hogy az online világba született gyerekek jobban értenek az információk eléréséhez és szelektálásához, mint ők. Hol van már az az idő, mikor egy esti híradóból és pár napilapból tájékozódtak nap mint nap az emberek?

Ezzel a korábbi rend felborult, az értelmiség szervezettsége és hatalma meggyengült. Van, ahol kevésbé, Magyarországon jobban. A felsőoktatás küzd a felvételizőkért, reménytelenül nézi, ahogy a jobb külföldi egyetemek elcsábítják a tehetséges diákokat. A kulturális kiadások részesedése a nemzeti össztermékből hetedével, a lakossági kulturális költése negyedével csökkent 2003 óta. A média megroppant: a nyomtatott sajtóban a helyi lapok kivételével alig akad önmagát eltartani képes orgánum, az interneten a nagy online szerkesztőségeket is fenyegeti a Facebook, a Youtube. A sikeres kutatók külföldi szakfolyóiratokba publikálnak, a komolyabb kutatások forrásait az EU-tól vagy külföldi céges megrendelésektől várják. Az uniós csatlakozás óta a nagy függetlenségű hazai hatóságok szerepe alig több az EU-s szabályozás hazai alkalmazásánál. A régi nagy értelmiségi ikonok helyére nem lépnek fiatalok, nem látszik igény új Hankiss Elemérekre, Vitray Tamásokra, Esterházy Péterekre.

 

Megáll az idő – 

A tudás áramlásának útjába álló határok lebomlása mindenhol a világon nagy kihívás, Magyarországon pedig az értelmiség gyenge és felkészületlen volt, mikor ez a felfordulás elkezdődött. Ez a felkészületlenség egyenesen következett a rendszerváltásra adott tipikus értelmiségi válaszokból.

Persze a magyar szellemi szféra csapásai korábban kezdődtek. Hagyjuk most Mohácsot és a Habsburgokat, elég ha az elmúlt 100 évet futjuk át.

Az első világháború elvesztését követően a mai Magyarország területére menekülő erdélyi, felvidéki, délvidéki tisztviselőknek, értelmiségieknek a gazdasági társadalmi pozíciójukat feladva kellett újraszervezni életüket. A zsidó törvények, majd a deportálások rengeteg értelmiségi egzisztenciát törtek derékba.

A kommunista hatalomátvétel célzott akciókat indított az értelmiség ellen. Koncepciós perek, kitelepítések, az értelmiségi szakmák bérének alacsonyan tartása, a „polgári tudomány” műhelyeinek felszámolása, az értelmiségi származásúak továbbtanulásának korlátozása jellemezték a kort, amely az ’56-os forradalmat követő emigrációval és tömeges megtorlásokkal ért véget.

Az MSZMP 1962-ben hirdette meg a szocialista nemzeti egység megteremtésének politikáját. Megszűnt a továbbtanulás korlátozása, megnyílt az értelmiség útja az osztályhatalomhoz: a kádári értelmiségi politika kulcseleme a lojalitásért adott kivételes privilégiumok rendszerének kiépítése. Nem az értelmiségi hivatások, hanem a rendszer működtetésében szerepet vállalók egyenként kapták meg a lakást, az autót. Az értelmiségnek és más csoportoknak kedvező döntések nem szabályként, hanem a rendszeren belüli kivételként tették lehetővé, hogy jobb iskolába vigye valaki a gyerekét, plusz jövedelmet jelentő mellékállást vállaljon, maszekoljon. Az értelmiség politikai szerveződéseit a szoros megfigyelés mellett elnézően tolerálták, amíg azok saját köreikben mozogtak. Működött a tilt-tűr-támogat aczéli gépezete. Az értelmiség morgott, hogy a hátán ül a hatalom, de elfogadta a rendszert, hiszen az általa kezdeményezett és megvalósított reformok révén befolyása folyamatosan nőtt.

A rendszerváltás éveiben úgy tűnt, az értelmiség szellemi áramlatai által létrehozott politikai erők alakítják majd a jövőt. Azonban hiába telt meg a parlament értelmiségi identitásukra büszke jogászokkal, tanárokkal, történészekkel, szociológusokkal. Hiába tűnt úgy, hogy a fő intellektuális törésvonalat jelentő népi-urbánus szembenállás lesz a magyar politika fő szervező ereje. Valójában a gazdasági érdekek és a politikai hatalom működésének logikája hamar a partvonalra szorította az egymással harcoló idealizmusokat.

Antall József és Göncz Árpád

Ez a rövid időszak azonban megadta a politikai befolyás élményét és megteremtette az értelmiségi világok védettségét. A ’90 utáni szabad Magyarországon az önkormányzatok, az iskolák, az egyetemek, a színházak, az orvosok, ügyvédek és más szakmák hivatásrendjei nagy autonómiához jutottak és komoly befolyással bírtak saját világuk szabályainak alakítására. Az állam, ahogy tudta, finanszírozta is ezen szférák működését.

Az adatok (itt és itt és itt) azt mutatják, hogy Magyarországon a kultúrára és oktatásra fordított kulturális kiadások jó két évtizede meghaladják az Európában szokásos értékeket. A kormányzat GDP arányos oktatási kiadásai 8-10 százalékkal, a kulturális kiadások 40-50 százalékkal magasabbak az uniós átlagnál.

A kádári szocializmusban az értelmiség részt kapott a hatalomból, de gyengék voltak formális intézményei. A posztkommunista korszakban éppen ellenkezőleg történt: hamar kiszorult a hatalomból, de erős intézményeket harcolt ki. Az erős autonómia és a stabil állami finanszírozás a pozíciók védelemére és a status quo őrzésére koncentráló működési modellekhez vezetett – sikeresen. A köz- és felsőoktatás, az egészségügy, a kutatás és a kultúra világa szisztematikusan kivédett minden olyan próbálkozást, ami kormányzati vagy üzleti érdekek mentén akarta volna átformálni ezeket a szektorokat.

A pozíciótartás miatt az értelmiségi világokban a teljesítménysemlegesség, a viszonyok informalitása általánossá vált. Teljesítménysemlegesség: nem baj, ha valaki komoly szellemi teljesítményre képes, de ez nem elvárás, jutalom se jár érte igazán. A viszonyok informalitása pedig azt jelenti, hogy a valós működést az adott közeg viszonyai, hivatalosan nem is létező bevételei határozzák meg.

Az értelmiségiek lényegében nehézkes céhes viszonyok között működő kisiparosokká lettek. Jobb esetben ezek a kisiparosok jól kerestek (pld. szülészek, vállalati innovációs pénzekhez hozzáférő kutatók), rosszabb esetben pedig szinte semmivel sem többet, mint az állami bértábla szerinti fizetés (tanárok, bölcsészek). Az elhivatottság és a személyes kémián alapuló együttműködés csodákra képes ilyen keretek között is. Csinálják nyugodtan, hiszen nem zavaró, ha valaki többet dolgozik és ezért elismeréseket kap – ameddig nem akarja felrúgni a céhen belüli szabályokat és erőviszonyokat. Vannak nagyon jól működő iskolák, kulturális intézmények, kutató műhelyek, az is lehet, hogy még pénzt is tudnak szerezni a színvonal megtartásához – de ők maguk is tudják, hogy fontos megtartaniuk a szigetszerű működést: egyrészt ez védi meg őket, másrészt ez garantálja a többieknek, hogy másságuk a szabályt nem gyengítő kivétel.

Mindebből egyenesen következett, hogy az egyetemek, kórházak, iskolák, kulturális intézmények, kutatóintézetek világában megállt az idő. A vezetőket folyamatosan lekötötte az intézményi pozíciók védelme és erősítése, az intézmények megújításának motivációja nem volt erős a teljesítménysemlegesség miatt. Ha mégis valahogy összeállt a lelkesedés, az informális viszonyok azt hamar letörhették.

Az Összkép magazin a magyar társadalom és gazdaság működéséről szól. Komoly elemző munkára épülő áttekintéseket készítünk, kutatások eredményeit foglaljuk össze és az országot jól ismerő vezetők, kutatók történeteit mutatjuk be arról, hogyan is működik a világunk. Kövessen minket, iratkozzon fel hírlevelünkre, ha szeretné mélyebben megérteni és felfedezni Magyarországot.

A működés logikája szinte alig változott, miközben kialakult a kemény célorientáltsággal működő gazdaság és politika. Beléptünk az Európai Unióba, teljesen integrálódtunk a világgazdaságba. Megjelent az internet. Eltelt 20 év. Kitört a nagy válság.

 

Nem bírom a gyűrődést – 

A válság az értelmiség világában véget vetett a rendszerváltás utáni patthelyzetnek. Egyrészt jó pár évig mind az államnak, mind az embereknek kevesebb pénze volt tudásra, kultúrára. Másrészt az értelmiségi autonómiák rendszere felborulóban van. Az egyetemekhez kancellárokat neveztek ki, az iskolák és kórházak az önkormányzatoktól a központi kormányzat irányítása alá kerültek, a kultúratámogatási források esetén is erősebb a politikai kontroll. Ez az értelmiségnek fáj, de ezzel a fájdalommal eléggé egyedül marad – ennek legfőbb oka az, hogy az autonómia kevés helyen telt meg a laikusok számára is értékes tartalommal.

A klasszikus megközelítés szerint ez egy konfliktus az értelmiség és a politika között. ’Értéket pusztítanak, hogy bebetonozzák magukat, saját nagyságukat hirdessék, és saját embereiket ültethessék pozícióba.’ vagy ’Öntelt, a partvonalról bekiabáló elitista félművelt slepp, értékelhető teljesítmény nélkül.’ Mi van akkor, ha egyiknek vagy másiknak igaza van? Vagy ha mindkettőnek? Vagy ha egyiknek sem? Ebben az értelmezésben az a kérdés, hogy az értelmiséginek kell-e úgy zenélnie, ahogy a politikus húzza a bankót a vonóba, vagy a politikának kell azt tennie, amit az értelmiségi mond.

Nagyrészt ettől zeng az értelmiségi létről szóló vita. Aki pedig szeretne büszke lenni arra, hogy értékes szellemi munkát végez, az próbál ebből kimaradni, amennyire tud. Az ilyen embereket megkérdezve sokan azt válaszolják, hogy ők nem értelmiségiek, mert az valami értéktelen, kellemetlen dolgot jelent – inkább hívják magukat művésznek, tudósnak, elemzőnek, szakembernek, mint értelmiséginek. Mások megengedőbben azt mondják, hogy ők szívesen lennének értelmiségiek, csak most éppen rossz a csengése vagy azt, hogy értelmiségiek, csak ez most olyan kellemetlen érzés. Azt, hogy értelmiségi vagyok és ez így jó – azt nem mondja szinte senki.

Érdemes megnézni a Google keresőjének és hírkeresőjének találatait az értelmiség kifejezésre. Átnézve az első ötven linket és az elmúlt egy hónap híreit, néhány kivételtől eltekintve az értelmiség önértelmezésére és politikai szerepére vonatkozó találatokkal találkozunk.

Történelmi szövegek szerepelnek még a listákon, néhány írás az értelmiség alacsony fizetéséről. Párszor előkerül a keresztény értelmiség tevékenysége és egyszer a vidéki értelmiség szervező szerepének fontossága.

Emellett van egy cikk arról, hogy egy partnert kereső nő sehol sem találja a fiatal értelmiségi férfiakat, és egy másik, hogy az értelmiség fanyalog Zámbó Jimmyre.

 

Találkozás egy fiatalemberrel – 

Amikor 20-25 éve az egyetemi kollégium teraszán az értelmiség feladatáról beszélgettünk és sütött a nap, akkor nem pénzről és hatalomról volt szó – hiszen, ha az előbbi érdekli az embert, akkor elmegy az üzleti életbe, ha az utóbbi, akkor politikusnak áll. Mindkettőjük másokat érintő döntéseket hoz, és a döntésének rendeli alá mondanivalóját. Az értelmiségi, aki mi akartunk lenni, az nem hoz másokat érintő döntéseket, hanem gyűjti, rendszerezi és továbbadja a tudást, a kultúrát.

Azt gondoltuk, hogy majd fontos és hasznos lesz, amit tudunk, ezért a döntéshozók, a tanítványok, a világban eligazodni vágyók majd figyelmesen meghallgatnak minket. Ha gazdagok és hatalmasak nem is leszünk, izgalmas és szép munkánk lesz, megbecsülnek minket és büszkén nézzük majd, hogy milyen jó világot építenek majd a ránk figyelő emberek.

Csalóka volt a napfény? Vagy igaza lenne, ha találkoznánk azzal a régi fiatalemberrel?

Egyrészt teljesítménysemlegesség, informális viszonyok, rosszízű viták ide vagy oda, a magyar szellemi élet működik. A művészek nem udvariasságból kapják a tapsot, találunk példaértékű mestereket és tiszteletreméltó tudományos teljesítményeket bőven. Csak ezek a teljesítmények megmaradnak saját köreikben, ritkán állnak össze a szellemi élet szűk körein kívül is érzékelhető, értelmezhető sikerré, mint az Oscar díjak.

A film plakátja

Enyedi Ildikó 2018-ben Oscar díjra jelölt filmje a legjobb külföldi film kategóriában

Másrészt vannak dolgok, amiben tévedtünk, amiket nem láttunk 20-25 éve. Túlságosan bíztunk a tudásunkban, a világ nagyszerűségében, önmagunkban. Elhittük, hogy a történelemnek vége: a múlt nem fog kísérteni, a nyugati tankönyvekben leírt módszerekkel megteremthető és működtethető minden világok legjobbika. Azt gondoltuk, hogy a mi feladatunk értelmezni a valóságot és megmondani merre és hogyan kell menni. Úgy éreztük, a belső motiváció, az elhivatottság elég, hogy a sok jó ötletből hasznos tudást kovácsoljunk. Azt gondoltuk, hogy a tudás hatalom és mi az abból származó erő segítségként tartjuk majd fenn a rendet és a békét a galaxisban.

A világ azonban nem így működik. A tudás magában nem hatalom: annyit ér, amennyire használni tudják és akarják azok, akik a döntéseket hozzák – saját magukról vagy másokról. A szellemi teljesítményhez a szabadság nem elég: sok-sok munka kell, emellett az embereket ösztönző és fegyelmező, együttműködésre rávevő intézmények. A valóság nem kéri, hogy értelmezzük, megvan magában: a gazdasági viszonyokat és a közügyeket egyaránt konfliktusok és alkuk formálják, nem szépen megírt stratégiák, a jó működés hibáit kijavító független szabályozó intézmények. A harmónia nevében kiküszöbölni szándékozott érdekek érvényesülése nem opportunista és partikuláris hiba, hanem a világot működtető alaperő. A tankönyvekben nem mindenre jó csodareceptek vannak, hanem a tudást sokszor a korlátozó feltételekbe rejtő elméleti felvetések.

Ha azt szeretnénk, hogy az értelmiségi szó hallatán kellemes dolog jusson az emberek eszébe, érdemes arról beszélni, hogyan is működjünk ezen címke alatt. A következő négy dolog sokat segíthet:

  1. Az értelmiséginek ugyanúgy meg kell küzdenie tevékenysége elfogadtatásáért, mint mindenkinek. A figyelem, a hitelesség, a szellemi munka elismerése nem automatikus. Az éttermek, az autógyártók, a borászok rengeteget dolgoznak azért, hogy a vevőik számára érthetővé és hitelessé tegyék a termékeik minőségét. Pedig az ételről, a kocsiról még ki is derül milyen, amikor az ember kipróbálja. Az értelmiségi tevékenység megítélése a laikusok számára sokkal nehezebb – természetes, hogy óvatosak, hogy meg kell küzdeni azért, hogy figyeljenek és hallgassanak ránk.
  2. Nagyon kevés az olyan ember, aki elég ihlettel, tudással és önfegyelemmel bír, hogy magas színvonalú szellemi teljesítményt csiholjon ki magából. Munkára ösztönző elvárások, a közös munkát támogató intézmények, versenytársak kellenek, hogy az értelmiségi munka ne ragadjon bele a szokványba.
  3. El kell fogadni, hogy feleslegesnek tartják vagy gyanakodva nézik azt az értelmiségi tevékenységet, amit nem értenek, nem használnak, vagy nem csodálnak a szűk szakmai körökön kívül. Ha olyan témára fókuszál szellemi munkánk, ami kívül van a laikusok látóterén, nem igazán kapunk majd támogatást, elismerést. Sokszor választani kell a szegény szabadság és az alázatos témaválasztásra épülő munka elismerése között.
  4. Semmivel sincs az értelmiségnek több köze a politikához, mint a kőműveseknek. Az építőiparban is jelentős az állami megrendelések aránya, érdekei felismerésében és képviseletében az ott dolgozóknak semmiféle hátrányuk nincs hozzánk képest a mai világban. Ha egy értelmiségi politizálni akar, politizáljon, de nem jobban dolga és hivatása ez, mint akárki másnak.

Fontos, hogy mindezeket először magunkon kérjük számon: amíg a megfelelő feltételek hiányára, a többiek gyengeségeire figyelünk, addig csak igazolást keresünk arra, hogy miért is nem a mi hibánk az értelmiségi lét sanyarúsága. Ha pedig ezen elvek mentén sikerül munkakultúrát, műhelyeket, iskolákat, kommunikációs felületeket építenünk, akkor lehetünk figyelemre és elismerésre méltóak. Akkor lesz elég tekintélyünk és erőnk, hogy komolyan vegyenek minket.

És talán majd ott ülünk egyszer egy teraszon fiatal egyetemistákkal, akik csillogó szemmel kérdezik majd, mit kell tenniük, hogy ők is beléphessenek az értelmiségiek tekintélyes rendjébe. Mi meg majd elmosolyodunk, akad itt tennivaló bőven.

 

Ön mit gondol, írja meg nekünk!