Menü
Sorozatok
„Nekem a Balaton örök szerelem” – beszélgetés Kovács Emőke Balaton-kutatóval

Magyar tenger

„Nekem a Balaton örök szerelem” – beszélgetés Kovács Emőke Balaton-kutatóval

Miért nem úsztak a tóban elődeink? Honnan ered az északi és déli part „rivalizálása”? Hogyan látja a mai Balatont egy történész? Kovács Emőkével, Balaton-kutatóval, a Régi idők Balatonja c. könyv szerzőjével beszélgettünk.

Mikor és hogyan vált a Balaton üdülőhellyé?

A 19. század második harmadától beszélhetünk klasszikus balatoni fürdőkultúráról, az idegenforgalom kezdete azonban jóval korábbra tehető. Balatonfüredre, Badacsonyba és Keszthelyre már a 19. század első felében is sokan látogattak – ezek a települések azonban nem a Balaton miatt lettek népszerűek. Keszthelyt például Festetics György mecénási tevékenysége tette kulturális és gazdasági központtá. Balatonfüredre pedig a gyógyhatású savanyúvíz miatt jártak a kezdetben.

A 19. század elején Füreden nemcsak itták a gyógyvizet, hanem komplett kúrákat kínáltak – kicsit hasonlóan a mostani wellness kezelésekhez. Füred mellett egyébként más gyógyvizekről is tudunk: akkoriban még működött a zánkai Vér-kút, és természetesen Hévíz is, ahol a fellendülés szintén a Festeticsekhez köthető. (A Festeticsek örökségéről szóló, tavaly nyári cikkünk itt olvasható.) Ezekbe a gyógyfürdőkbe főként városiak jártak feltöltődni. A korabeli reklámok egyébként különösen az ideggyenge asszonyoknak, és a gyomor- ill. bélpanaszosoknak ajánlották a kúrákat.

Balatonfüred a XIX. század közepén. Szerelmei Miklós kőnyomata. (Történelmi Képcsarnok; Kis ívrétű lap, a köv. aláírással: FÜRED a Balaton résziről. von der Seeseite. Szerelmei M. kőnyomdája Pesten)

A történelem persze a régióra is rányomta a bélyegét. A ’48-as szabadságharc bukása miatt megtört a fürdőkultúra fejlődése, ami csak a kiegyezés után indult igazán újra. Akkor jöttek létre az első fürdőtelepek a nyugati típusú tengeri fürdőhelyek mintájára: fürdőházak épültek, fövenyes strandokat alakítottak ki. Ez elég lassú folyamat volt, több fontosabb mérföldkővel. Az 1870-es évekig nem is nagyon fürödtek a Balatonban. A Monarchia polgárai nem tudtak úszni, féltek a nagy vizektől. A 18. század végén Mária Terézia még konkrétan meg is tiltotta a tóban való fürdőzést a Ratio Educationisban. Hosszú időbe telt, mire megbarátkoztak a Balatonnal.

Azt se felejtsük el, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában több száz magaslati fürdőhely volt. Komoly volt a verseny – a Balatonnak ki kellett alakítani a saját arculatát. Fontos állomás volt a déli, Pest-Budát a tengerrel összekötő vasúti pálya megépítése is, ami a déli partot bekapcsolta a keringésbe.

A déli parti fürdőkultúra már a kezdetektől eltért az északi partitól. Rájöttek, hogy a déli part sokkal alkalmasabb a fürdőzésre, főként a nagy sima partszakaszoknak köszönhetően – Siófokon például 17 km hosszú a part. A 19. század végére a déli parti településeken kialakultak a fürdőegyletek, a fürdőtelepek, és szépen kezdetét vette a klasszikus balatoni idegenforgalom.

Ez nagy vonalakban az első szakasz története.  Kialakult az egyes települések önálló arculata, kezdték felismerni a saját erősségeiket és gyengeségeiket.

Az északi és a déli part között mai napig él a rivalizálás. Ez honnan ered? 

Egyrészt, a fürdőhelyek kialakítása már akkoriban is komoly üzleti befektetés volt. Akárki nem hozhatott létre egy komplex fürdőtelepet – nagytőkések, arisztokraták rendelkeztek a kellő anyagi forrásokkal. Ezzel együtt egyfajta brandet is kellett teremteni, melynek kézenfekvő eleme volt az északi part „degradálása”. Ehhez vicces anekdoták is kapcsolódnak. Korabeli újságokban lehet olvasni a „vendégmarasztaló viharokról”: Siófokra vonattal érkeztek a turisták és a rossz idő, a nagy viharok miatt nem volt kedvük áthajózni az északi partra. De jól megfigyelhető a különféle szolgáltatások színvonalában való versengés, a temérdek reklám megjelenése is.

Fürdőzők Siófokon, 1917-ben. Fotó: Fortepan

Tovább szította a versengést, hogy a 20. század elejétől Siófok a vendégéjszakák számában maga mögé utasította a korábbi éllovas Füredet. A két térség természeti adottságokban, gazdaságilag és közigazgatásilag is nagyon különböző, vagyis történeti gyökerei is vannak a rivalizálásnak.

Én személy szerint nem erősíteném az ellentétet – somogyiként déli parti vagyok, de csak a két part együttműködésében tudom elképzelni a Balaton-régiót.

Az elmúlt 150-200 évben rengeteg magyar művészt, írót, költőt, festőt ihletett meg a Balaton. Hogyan kezdődött?

Azt hiszem, abban mindannyian egyetérthetünk – még azok is, akik nem annyira szeretik a Balatont –, hogy ez a régió a művészek, képzőművészek és írók számára menedék, legyen szó alkotásról vagy pihenésről. A 19. század második felében már minden lehetőség adott volt, hogy élvezni lehessen a tavat: volt gőzhajó, infrastruktúra, jó éttermek és színvonalas szállások. Ekkor kezdtek nagy magyar alkotók kötődni a tóhoz, például Jókai Mór Füredre költözött. Írásaiban – és itt nemcsak az Aranyemberre gondolok, hanem a hírlap cikkeire – olyan őszintén, szeretettel írt a Balatonról, hogy önkéntelenül is nagy propagandát csinált a tónak. Ennek hatására jelent meg az első művész-hullám, szinte minden településnek volt egy-egy emblematikus alakja.

“(…) a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentül tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! (…) Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint költő, a Balaton-vidéknek nyujtom a szépség almáját.”

(Jókai Mór: A magyarhon szépségei – A magyar Tempe völgy)

A nagy felfutás a két háború közti időszakra tehető. Karinthy Frigyes például Siófokra tette a bázisát. Érdekes, hogy az egyes alkotók habitusa mennyire összefügg a település arculatával. Siófok már a két háború között is a szórakozás, az éjszakázások színtere volt – nem sokban különbözött a mostanitól. Karinthyék nagyon szerették ezt a nyüzsgő éjszakai életet. A legfontosabb kortárs írók – Rejtő Jenő, Faludy György – mind megfordultak nála. Itt is halt meg 1938-ban. A húszas, harmincas években már filmek is készültek a Balatonról. A filmvilág szereplői, rendezők, film- és színházi színészek is megjelentek: korábban Bajor Gizi, majd Karády Katalin Balatonföldváron, Blaha Lujza pedig Balatonfüreden nyaralt sokat.

1945 után, ahogy a magyar politikai élet és a kulturális atmoszféra megváltozott, a művészek tóhoz való viszonyulása is átalakult. Akkor már ténylegesen menedéket jelentett számukra a környék. Illyés Gyula Tihanyban, Déry Tibor és Lipták Gábor Balatonfüreden alkotott sokat. Az emlékirataikból látjuk, hogy egy „mini világot” teremtettek a Balatonnál. Ez részben persze csak a fejükben létezett, egyfajta irodalmi játék volt. Ugyanakkor a korszak zárt politikai világából kilépő, elmenekülő, „itt nem érnek utol, itt nem bántanak” jellege is volt a balatoni elvonulásnak.

Karinthy Frigyes a siófoki strandon 1925-ben

Az írók mellett a képzőművészeknek is fontos hely volt a Balaton. A legtöbben talán Egry Józsefet ismerik, aki Badacsonyhoz köthető, de Nyerges Pál, Vaszary János, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál festészetét is érdemes megemlíteni. Nagyon kevés olyan magyar művész van, akinek nincsen balatoni vonatkozású műve – ahhoz már nagyon közömbösnek kell lenni a Balatonnal. Bár például Szinyei annyira nem kedvelte a Badacsonyt, hogy az egyik festményéről le is hagyta – állítólag nem bírta a nagy, robosztus dolgokat.

Balatoniként mit gondol a tó körül néhány éve elindult változásokról, akár a turizmus, akár a kulturális kínálat szempontjából?

Sok előrelépés történt – a rendszerváltozás óta a kultúra, a vendéglátás és a gasztronómia sokat fejlődött a régióban. Viszont nagyon hiányzik a helyiek bevonása. Rengeteg a jó elképzelés, de ezek előkészítésébe gyakran nem kapcsolják be a helyi közösségeket. Ezek a települések – akár a déli, akár az északi parton – nagyon kicsik. Főleg, ha azt nézzük, hányan vannak az őslakosok, akik egész évben ott élnek. Közös nevezőre kellene jutni velük, ami nem egyszerű.

Dr. Kovács Emőke

 

Az is probléma, hogy a megyehatárok elválasztják a régiót, és ez megtöri az egységet. A két világháború közti időszakban a Balatont a központi politikai irányítás egyben kezelte – annak ellenére, hogy a megyehatárok és a közigazgatási egységek akkor is megvoltak. Erre jött létre a Balatoni Szövetség, ami nagyon jó példa. Szerintem ma is ilyen szemléletre lenne szükség – én mindenképpen egységes régióban gondolkodnék, még ha a megyerendszer meg is maradna. További kérdéseket, eltérő kezelési módokat vet fel, hogy a régióban minden településnek egyedi arculata van – sokféle tájegység, különböző történelmi hagyományokkal. Ezért nem szeretem akár Füredet Siófokhoz hasonlítani. Semmiképpen nem a helyenként eltérő sajátosságokat kellene megszűntetni, de egyfajta balatoni egységbe integrálni.

Ehhez azonban párbeszédre lenne szükség a települések között. A déli partot ismerem jobban – itt az olyan alapvető dolgokban sincs nagy összekapcsolódás, mint a programok összehangolása, vagy a közös problémák megoldása, persze akadnak pozitív kivételek. Másrészt, a térségi turisztikai társulások és a helyi önkormányzatok között sem mindig van megfelelő együttműködés.

Mostanában többször felmerül az igény, hogy a Balatonnál érdemes lenne továbblépni a strandkultúrán. A Balatoni Kör pl. a gasztronómiában szeretne más alternatívát kínálni. Mennyire látja ezt járható útnak?

Jóban vagyok a Balatoni Kör tagjaival, nagyon tisztelem, amit csinálnak. A teljes kép ennél persze árnyaltabb. Ők többségében az északi partot képviselik – bár a déli partról ott van Csapody Balázs a Kistücsökkel, és több borászat is. Arrafelé több az étterem, a borászat, több olyan szabadidős lehetőség van, ami nem kötődik a strandoláshoz. Semmi probléma nincs ezzel; megint a történeti hagyományokra utalnék: az északi part eleve máshogy indult. A déli part adottságaival viszont, ha akarjuk, sem tudjuk nem elsődlegessé tenni a strandkultúrát. Értem az irányvonalat, hogy a Balaton legyen négyévszakos, és mellszélességgel támogatom. Azzal azonban mindenképp kiegészíteném, amik a déli parti települések igényei és azok javarészt a strandokhoz, fürdéshez, a gyerekesek, családosok kikapcsolódásához kötődnek.

Siófokon és a déli parton a helyiek mit szólnak az évről-évre növekvő turistadömpinghez és az ezt kiszolgálni vágyó újításokhoz?

Ismét a párbeszéd hiányához kanyarodnék vissza. Amikor Siófokra költöztem és intézményvezető lettem (2010 és 2016 között), évekbe tellett, amíg a helyiek elfogadtak, holott somogyi születésű és kötődésű vagyok. Érzékenyen kell a helyiekhez közelíteni. Én nem vagyok sem szociológus, sem pszichológus, nem tudom mi a módja, de azt tudom, hogy nagyon sokat kell beszélgetni. Be kell kapcsolódni a helyi kulturális, közösségi életbe, sok információt kell átadni – és ezt nem lehet csak újságcikkekkel, nyilatkozatokkal letudni. Idő kell, amíg megtaláljuk a közös hangot – évekbe, évtizedekbe is telhet, de ezt nem lehet megspórolni. Ahol elmaradt, nem tudom, utólag hogyan lehet bepótolni. Azt gondolom, hogy az északi parton is joggal kapta egy-egy gasztroforradalmi kezdeményezés a fennhéjázó címkét – még ha a szándék jó is volt, a párbeszéd hiánya visszaütött.

Kovács Emőke történész, Balaton-kutató. Közel húsz esztendeje foglalkozik a Balaton történeti hagyományaival, kultúrtörténetével. Történettudományból doktorált 2008-ban, az ELTE BTK-n.  Több szakmunkája közül három monográfia foglalkozik a Balaton 19. és 20. századi történetével. A 2016-ban jelent meg Régi Balaton című műve, ez a 19. századi Balaton történetébe nyújt bepillantást. 2013-ban kiadott A régi idők Balatonja című kötete 2014-ben Fitz-díjat kapott. 2010-től öt esztendeig a siófoki BRTK Könyvtár és Kálmán Imre Emlékház igazgatója volt. Alapítója és szereplője az Ábránd és költészet című zenés, irodalmi, Balatonról szóló művészeti estnek. 2016 óta a Gulág Emlékév szakmai vezetőjeként dolgozik. 2017. augusztusában szakmai tevékenységéért Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki.

 

Sok a jó, fiatalos kezdeményezés és a külföldi minta a konfliktusos helyzetek oldására. Azonban a mai napig ránk nyomja a bélyegét a hetvenes-nyolcvanas évek kádári idegenforgalma, vendéglátásbeli hozzáállása és az többi kártékony hozománya. Mit csináljunk a lángossütő büfékkel? Mit kezdjünk azzal, hogy a lángos meg a lángossütő büfé a balatoni brand részei? Nem lehet őket kitörölni, amikor a Balcsi Original is azt nyomja a pólóra – attól függetlenül, hogy ez nyilván egy fricska is egyben. Nekem meggyőződésem, hogy maradjon is a része. Az más kérdés, hogy az olajat nem évente kellene csak cserélni…

Milyen lesz a Balaton 10 év múlva?

Ha abból indulunk ki, hogy az utóbbi tíz évben nagyon sok területen történt előrelépés, akkor bízhatunk benne, hogy tovább fog fejlődni. De sok még a tisztázatlan kérdés. Nagy szükség van egy egységes Balaton-politika kialakítására, ami valós eredményeket hoz. A régió komoly kormányzati támogatást kap, ennek többsége infrastruktúra-fejlesztésre megy. Ugyanakkor alapvető dolgok hiányoznak még a Balatonnál. Mondok apróságokat: a strandokon a vízbe vezető lépcsők és az öltözők rendbehozatalára nagyon nagy szükség lenne, különösen a szabad strandokon. Egyes helyeken a partszakaszok még mindig rossz állapotban vannak, és a bringakörút kapcsán is sok kérdés maradt, rosszak az utak, kevés a szemetes, nincsenek padok, stb. Ezek apróságoknak tűnhetnek, de szerintem a legfontosabbak.

A siófoki móló, a Balaton ezer színével

Erősíteni kellene a balatoni vízi sportokat is: kajak, kenu, vitorlázás, evezés, úszás, vízilabda. Akárcsak a Sió-csatorna Balatonhoz kapcsolódó, megyéket és országokat összekötő szerepét – legyen szó sportról vagy turizmusról. A Balaton körül ki lehetne alakítani egy nagyobb kulturális hálózatot. Ehhez jó alapot nyújtanak a meglévő helyi kezdeményezések, fesztiválok (pl. a Nagyon Balaton) – a Kultkikötő csodálatos példa arra, miként lehet egy nyaralóhelyen magas kultúrát teremteni, Füred és Tihany kulturális kínálata is kiemelkedő. Ezek jó irányvonalak, valahogy a közös lenyomatukat kellene a Balaton mellett megvalósítani.

Erősíteném a nemzetközi kapcsolatokat is, más európai és Európán kívüli nagy tavakkal, akár kulturális, gazdasági, idegenforgalmi téren. S itt most nem a formális látogatásokra gondolok, hanem egy produktív együttműködésre.

Milyen az Ön Balatonja?

Kaposváron születtem, lényegében a Balatonnál nőttem fel. Nekem ez az örök szerelem. Szenvedélyesen viszonyulok a tóhoz, amit történészként és Balaton-kutatóként sokszor nehéz félretenni. Csak szeretettel tudok erről a régióról beszélni, ezért néha a megnyilvánulásaim az érzelmeimmel is ütköznek. Ezt nagyon sokáig igyekeztem titkolni, vagy legalábbis kordában tartani, de idővel, ahogy egyre többet olvastam művészektől, borászoktól, vagy más itt élőktől, láttam, akit megérint ez a varázslatos vidék, mind így érez. Úgyhogy már nem titkolom a tóval kapcsolatos érzelmeimet és minden – akár kritikus – megnyilvánulásomban benne van az „érted haragszom, nem ellened” felfogás. Szeretem és aggódom érte!


A sorozat további cikkei

A lényeg állandó – beszélgetés Gryllus Dániellel

Gryllus Dániel és a Kaláka együttes szinte a kezdetektől részese a Művészetek Völgye történetének. Különösen, amióta Lackfi János költővel életre hívták a Kaláka Versudvart, melynek ő a zenei házigazdája. A zenészt a kapolcsi fesztivál kapcsán kerestük fel, azonban a beszélgetés fonala messzire tekergőzött, így a Völgy és a Versudvar mellett számos más téma is szóba került.

Kapolcs az egész ország – Lackfi János hárompercese az Összképben

A Völgy történetét, hátterét bemutató cikkünk készítése során megkerestük Lackfi Jánost, aki a nyárra való tekintettel azt kérte, küldjük el írásban kérdéseinket. Kérdeztünk a Balatonról, a Művészetek Völgyéről és persze arról, hogy kik olvasnak ma verset Magyarországon. Pár nappal később megjött a válasz, elvenni, hozzátenni nincs mit – lehozzuk, ahogy jött. Egy hatgyermekes költő hárompercese a Magyar tenger sorozatban.

Gyere az udvaromba! – Volt egyszer egy Völgy…

Kapolcs ikonikus fesztiválja, a Művészetek Völgye idén 28 éves, és köszöni, jól van. Nem volt ez mindig így: előfordultak finanszírozási nehézségek, elmaradó fesztivál, majd jött a magára találás és visszatérés. A Völgy ennyi idő után is emberléptékű rendezvény, olyan udvargazdákkal, mint Harcsa Veronika, Lackfi János vagy Gryllus Dániel. Őket és a program- és marketingigazgató Oszkó-Jakab Natáliát kérdeztük. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mitől és hogyan működik a Szigetnél is idősebb Völgy és mi az, amitől ennyire szerethető a mai fesztiváldömpingben.

Ahol a múzsák nyaralnak: Szigligeti Alkotóház

A Szigligeti Alkotóház a magyar irodalom egyik szentélye. Egy hely, ahol íróink és költőink a világtól távol tölthetik napjaikat: alkotnak, pihennek, kikapcsolódnak. Ahol Palotai Boris írógépének kopogása hallatszik át a falon, Kertész Imre ádáz pingpong csatát vív, Nemes Nagy Ágnes pedig a társasjátékok királynőjeként tündököl. Az alkotóház egyszerre testesíti meg az ihletett csendes elvonulás és a felszabadult, vidám közösségi élet helyszínét. S mindehhez a balatoni táj és a szigligeti várromok adják a díszletet. Az Összkép Magazin Takács Erzsébettel, az alkotóházat kezelő MANK (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság) kommunikációs igazgatójával idézi meg a szigligeti hagyományokat.

„Szeretünk itt lenni” – egy asztal, két üveg bor, három balatoni vendéglátós

Három vérbeli vendéglátóssal ültünk egy asztalhoz, hogy a balatoni vendéglátás lehetőségeiről, a szezonról, a munkaerőhiányól beszélgessünk. Nem is akárkikkel: Dobai András, a balatonfüredi Kredenc borbisztró és a Hello Tourist terasz tulajdonosa, Jónás György, a vászolyi Zománc Bisztrócska tulaja és Horváth Csongor, a zánkai Neked Főztem vezetője mesélt az Összképnek. Mindhárman a fővárosból költöztek a Balaton mellé, hisznek a minőségi gasztronómiában, és szeretik, amit csinálnak.

Egy falu fából – modern telepesek a Balaton-felvidéken

Csóromfölde létező hely. 10 percnyi járásra Csórompusztától. Kapolcs és Vigántpetend között kabócazajos földút vezet egy tisztásra, ahol mosolygó emberek mindenféle fából készült építmények között-alatt-felett dolgoznak. „Project village” feliratos pólókban rajzolnak, kalapálnak, fűrészelnek, közben szól a zene, az egész hely egy fesztivál és egy építőtábor sajátos keverékének tűnik. A Hello Wood projektfalujában járt az Összkép Magazin.

Eltűnhetnek a balatoni szőlők – kérdések és kilátások

Zöldeskék víztükör, felette futó szőlőshegyek: ez a balatoni táj hagyományos arca. Almáditól a Keszthelyi-öbölig húzódnak a balatoni táj meghatározó szőlőterületei, szőlőhegyei. Gyakorlatilag ez az egyetlen összefüggő, Balatonra néző szőlőterület a tó partján. A gyönyörű vidéket elnézve nehéz elképzelni, hogy a végtelennek tűnő tőkesorok helyét hamarosan egymásra zsúfolódó nyaralók vehetik át. Pedig ez gyakorlatilag bármikor bekövetkezhet – s mi lesz akkor a balatoni borral?

Balatoni kincsek nyomában – Folytatódik a Magyar tenger sorozat

Egy évvel ezelőtt a Mindenkinek van Balatonja című cikkel indítottuk el Magyar Tenger sorozatunkat. A balatoni identitásról, a balatoni vállalkozásokról szóló interjúk és portrék készítése közben hamar rájöttünk, hogy egy nyár nagyon kevés arra, hogy a régióról eleget tudjunk mesélni. És nem csak azért, mert a Balaton nem egy, hanem négyévszakos… Azzal a tudattal búcsúztattuk a nyarat és a Magyar tenger sorozatot is, hogy idén folytatjuk.