fbpx

Alkalmazkodó földhasználat vs. formáló földhasznosítás. Termőterület vs. védett természeti érték. Hagyományőrzés vs. modernizáció. Saád József szociológus, a Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány kutatója a HÉTFA Műhely előadásában azt mutatta be, hogyan alakult a Hortobágy története az elmúlt másfél évszázadban.

A Hortobágy egyszerre jelenti a községet, a Hortobágy-folyót és természetesen a végtelen magyar pusztát. „A magyar nemzeti park”, írta Móricz Zsigmond 1930-ban. A Hortobágy – Zoltay Lajos két évtizeddel korábbi jellemzése szerint – az ősi magyar jelleg letéteményese: a magyar ősfoglalkozások területe, amely számos mitikus vonást és évszázados szokást őriz.

Hortobágy – értelmezések keresztmetszetében. Fotó: TTMA

Saád József szociológus, a Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány kutatója a kényszermunkatáborok és rabgazdaságok szempontjából kezdte vizsgálni a Hortobágy történetét. Az Alapítvány munkatársai az 1950-1953 közötti hortobágyi-nagykunsági kitelepítések társadalomtörténeti rekonstruálásával foglalkoznak. Az utóbbi években  kutatásuk horizontja kibővült, a Hortobágy társadalmának történeti értelmezésével foglalkoznak.

Mindent tudni akarnak a pusztai kényszermunkatáborokról és a táboroknak helyet adó állami gazdasági üzemekről. Levéltárakban kutatnak, korabeli légi felvételek alapján rekonstruálják a táborok morfológiai adottságait és mindenekelőtt terepmunkát végeznek: beszélgetnek a kitelepítettek leszármazottaival, kérdőíves adatfelvételeket készítenek. „Amit a táboréletre vonatkozóan csinálunk, az lényegében társadalomrégészet” – mondja. Kutatásaik azonban nem korlátozódnak az 1950-53 közötti három évre: a rabgazdaságok történeti előzményeire is visszatekintenek és a felszámolásukat követő időszakokat – Hortobágy átfogóbb társadalom- és gazdaságtörténetét – is igyekeznek látókörükbe vonni.

 

A Hortobágy évtizedei

A Hortobágy hasznosítása a Tisza szabályozásával kezdődött a dualizmus korában. A folyó mozgása rendkívül dinamikus, mozgó tájat alakított ki, melyhez a szabályozás előtt alkalmazkodtak az ott élők, többek között szilaj pásztorkodással és rekesztéses, ártéri földgazdálkodással. (A víz társadalmi és történelmi szerepével foglalkozik az Összkép első cikke, valamint a Székely Akciót bemutató írásaink.)

Rizsföldek a Hortobágyon. Fotó: TTMA

A szabályozással a természetnek alárendelődő használatot a természet formálására törekvő hasznosítás váltotta fel. A századforduló után a terület gazdasági potenciáljának növelése vált az elsődleges szemponttá, ennek érdekében számos ötlet felmerült: öntözés, talajjavítás, a szikesek feltörése és a puszta fásítása. Mindez jórészt meg is maradt az ötletek szintjén, bár a két világháború között helyenként beindult a Hortobágy modernizálása: tározó tó épült, új termelési ágak (pl. rizstermesztés) meghonosításával próbálkoztak. Tervek szintjén a korszerű gyepgazdálkodás és a puszta betelepítése (községesítése) is felvetődött.

1945 és 1949 a kifosztás időszaka volt a Hortobágy életében. Amit lehetett, vittek a szovjetek, Debrecent megfosztották a legelőitől és földterületeitől, s az állatállomány is szinte teljesen elfogyott. Nagyhortobágy a Földművelési Minisztérium egyik főosztályának fennhatósága alá került. Az évtized végén létrehozták a Mezőgazdasági Nemzeti Vállalatokat, az állami gazdaságok elődjeit.

Majd 1950 és 1954 között gőzerővel beindult a szocialista modernizáció. 1950-ben megalakultak a térség állami gazdaságai, 1951-ben a gazdaságok összevonásával a Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztje. A következő években elindult a községesítés: elkezdték kiépíteni a tanyaközpont-községeket. (Hortobágy érdekes módon csak 1962-ben lett község).

Hozott anyagból – telepített munkaerővel

Így érkezünk el a kitelepítések időszakához. A létrehozott állami gazdaságokban szakértelemre és munkaerőre volt szükség. 1950 és 1953 között az ország Jugoszláviával és Ausztriával határos területeit katonai igazgatás alá vonták. Innen, valamint az ország belsejéből, főként a nagyobb városokból: Miskolcról, Nagykanizsáról és Szegedről az Alapítvány becslése szerint 2400 családot – 8500 embert – telepítettek ki. „Ők a kuláknak bélyegzett társadalmi csoport képviselői voltak, akik jellemzően a módosabb gazdák közül kerültek ki. Az intézkedéssel a vidéki középosztály magját akarták megsemmisíteni.” – mesélte Saád József az Összképnek egy korábbi interjúban.

Munkatábor a Hortobágyon. Fotó: TTMA

A kitelepítettek hozták magukkal a kulák munkakultúrát, az emberi munkaerőt pedig erős gépesítés egészítette ki. Mindez azonban nem szolgálta az ésszerű modernizációt. Azok a tervek, melyek 1945 előtt a Hortobágy gazdasági potenciáljának növelése érdekében felmerültek, részint feledésbe merültek, részint hozzá nem értő munkásvezetők irányítása alatt valósultak meg.

Saád József ezt tartja a Hortobágy igazi tönkretételének. A táj természetes rendje felborult: a rabgazdaságok munkásai (az ún. „telepesek”) a nyári munkacsúcsok idején túl is helyben voltak, ha szükség volt munkaerejükre, ha nem, foglalkoztatni kellett őket. Amikor nem volt munka a földeken és az állatokkal, akkor az újonnan kialakított rizsföldeken dolgoztak, tavakat és gátakat építettek. „Három évig rombolták a területet – azt is tönkretették, ami a Tisza szabályozása után a terület természetes vízrajzából és morfológiai adottságaiból megmaradt” – mondja a kutató.

A táborok felszámolása után a hatvanas években ismét kilengett a modernizációs inga: nem kisebb célt tűztek ki, mint felzárkózni az amerikai gazdasághoz. A Hortobágyot kerületekre osztották: táblásított legelőgazdálkodás, gépparkok, hajózható öntözőcsatornák, túlhajszolt talajjavítás jellemzi ezeket az éveket. A ma is látható, üzemegységekhez rendelt típusházas lakótelepek – az ÁG-alkalmazottak szolgálati lakásai – is ekkor épültek ki. A hatalmas veszteséggel járó kísérleteket néhány év után leállították, így elkezdődhetett a visszarendeződés a természeti környezet által kijelölt keretek közé.

A természet helye

A Hortobágy legtöbbünk számára az Európában páratlan szikes pusztát, egyik legfőbb hazai természeti értékünket jelenti. A tájvédelmi szempontok a hatvanas évek végén intézményesültek. 1967-ben az erős politikai és akadémiai támogatottságú Pro Natura kiáltvány hatására előtérbe került Hortobágy természetvédelmi jelentősége, 1973-ben pedig megalakult első nemzeti parkunk: a Hortobágyi Nemzeti Park.

Az egyedülálló természeti értékek elismerése és védelme a megszokottnál szelídebb tájhasználatot feltételezett. Viszont a Hortobágyi Állami Gazdasággal való együttműködés korántsem volt szelíd – a nemzeti Park első két évtizedét érdekütközések és hatásköri konfliktusok sokasága tarkította. Súlyosbította a helyzetet, hogy a Hortobágy jelentős része, 7050 hektárnyi térség, művelésből kivett területként, a szovjet és magyar légierő gyakorló lőtereként – ún. „bombázótérként” – katonai fennhatóság alá tartozott. Az üzemi, természetvédelmi és honvédelmi érdekek gyakran feszültek egymásnak.

Memento a hortobágyi hadszíntérről. Fotó: TTMA

Az érdekellentétekből végül a Hortobágyi Nemzeti Park került ki győztesen: 1999-ben a világörökség részévé nyilvánították. A kulturális és természeti örökség címet annak ellenére sikerült elnyerni, hogy – ahogyan az az eddigiekből is látszik – az ember és a táj harmonikus együttélése, valamint a kíméletes tájhasználat inkább csak elméletben volt jellemző.

Kié itt a tér?

A rendszerváltás utáni időszak Hortobágy örökségéről és az örököseiről szól. A legfőbb kérdések: kié legyen a föld, kié a bérleti jogosultság, a hatáskör és a támogatás, kik a túlélés nyertesei és vesztesei.

A rendszerváltozás első éveiben, az ún. „decentralizált privatizáció” idején az állami és szövetkezeti tulajdon (termelési infrastruktúra, gépállomány) és a föld is többségében magántulajdonba, magánvállalkozói társulásokhoz került. A gazdaságok privatizálásából a proletároknak is jutott: az üzemegységek lakótelepein jelképes árakon tulajdonosok lehettek.

A magánosítási folyamat leállítását és visszarendezését a földtulajdonra és használatra vonatkozóan 1994-ben alkotmánybírósági határozat tette lehetővé. Ugyanekkor rendeződött a Hortobágyi Állami Gazdaság helyzete: utódszervezete a természeti értékek védelmét, a szelíd tájhasználatot szem előtt tartó gazdálkodásra és génmegőrzésre kötelezett Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. (később Hortobágyi Nonprofit Kft.) lett, 17 000 hektárnyi területen. 1996 és 1998 között környezet- és természetvédelmi törvények biztosították az előzőleg privatizált területek visszavásárlását.

A visszaállamosítás következtében védettséget élvező nemzeti földvagyon a Hortobágyi Nemzeti Park területét a korábbihoz képest többszörösére növelte. Az ezredfordulón a nemzeti park közel 100 000 hektáron érvényesíthette (amennyiben képes volt erre) természetvédelmi és – nem utolsó sorban – bérbeadási jogosítványait. Az új struktúra nem számolta fel, inkább elmélyítette a HNP- Nonprofit Kft – Halgazdaság – Hortobágy község között feszülő érdekellentéteket, egyeztetési problémákat és hatásköri zavarokat.

2004-ben az Európai Unióhoz való csatlakozás új fejezetet nyitott a térség életében: a pályázati és projekt-lehetőségek és ezzel a tőkeképzésre is használható normatív területi támogatások kibővülése minden addiginál nagyobb földéhséget indított be, és kiélezte a küzdelmet a bérleti jogosultságok megszerzéséért.

Zivatarban nem használható. Fotó: TTMA

Az utóbbi évek fejleménye a Hortobágyi Nemzeti Park „helyzetbe hozása” azáltal, hogy 2013 januárja óta a Hortobágyi Nonprofit Kft felett is a nemzeti park gyakorolja a tulajdonosi jogokat. Ebben az új felállásban Hortobágy modernizálásának újabb szakaszába került: helyenként felújuló, másutt tovább pusztuló majorokkal (és azok időnként „ejtett” máskor favorizált gazdáival), az egykori „bombázótér” legelőinek bekebelezésével, milliárdos támogatásokban részesített programokkal. Utóbbiak nem mindegyike sikersztori, mint azt a bombamentesítés során bekövetkezett tragédia és a komplex ökoturisztikai fejlesztési program keretében történt „patyomkinos” létesítményátadások mutatják (pl. a kilenclyukú híd látványát rontó – semmire se jó – gyalogos- és kerékpáros híd).

A Hortobágy mai arca

A Hortobágy sokarcú térség: egymás hatását olykor zavaró funkciók, párhuzamos világok küzdelmi tere. A nemzeti park, ahol a természetvédelmi szempontok az elsődlegesek. Az agrárvilág, ahol egy új birtokos osztály veti meg a lábát. A munkatáborok és állami gazdaságok maradványvilága, ahol a kiábrándult reménytelenség uralkodik. S a pusztai turizmus romantikus idillje, ami sokkal inkább nevezhető látszatvilágnak, semmint valóságnak.

Természet foltokban. Fotó: TTMA

Sokat tettek a természeti értékek helyreállítása érdekében. „Valóságos ökológiai csoda, ami a Hortobágy egyes részein történt” – fogalmaz Saád József. Arra törekszenek, hogy a lehetőségekhez képest helyreállítsák a térség természetes ökoszisztémáját. Több helyen visszaállították a Tisza szabályozása előtti vízrajzi állapotot, megmentették a kihalástól a szürkemarhát, melyet az államosítás időszakában nem tartottak megfelelő haszonállatnak. Kiemelt figyelmet fordítottak a halgazdaság kiépítésére és a madárvédelemre is. A terep kiválóan alkalmas ornitológusok, biológusok kutatásaihoz, illetve a legelőtavak és a szikesedés tanulmányozására.

Egy új földművelő középbirtokosi réteg van kialakulóban, akik a szigorú környezeti előírások és a fejlesztési forrásokhoz való hozzáférés feltételei által kijelölt mozgástérben lavírozva nyitnak új fejezetet a Hortobágy életében, egyúttal életben tartják az ősi pusztai hagyományokat. Saád József szerint ezek a birtokok jelenthetik a reménysugarat a Hortobágy számára. Ezek pozíciója azonban sokszor kiszolgáltatott a bérletigényeket és szabályozást kontrolláló hatalmi szereplőknek.

Leselejtezett életek. Fotó: TTMA

Az egykori táborok mementójaként többnyire az állami gazdaságok kifosztott maradványait találjuk. Az első telepesek leszármazottai közül nagyon kevesen maradtak – amint lehetett, a fiatalabb generációk elmentek. Akik maradtak, jellemzően az állami gazdasági lakótelepek lakásait vásárolták meg a kilencvenes években, a privatizáció idején, s ott ragadtak. A visszaállamosítási hullám idején ezzel a társadalommal nem foglalkoztak. „Ezek a területrészek depressziósak, mind társadalmilag, mind gazdaságilag – leselejtezett emberek leselejtezett épületek között.”

Emlék a Hortobágyról – a bukolikus pusztai idill. Fotó: TTMA

Az idelátogató vendégek jobbára az ősmagyar, hagyományőrző pusztai idillt láthatják. A turizmus az 1920-1940 közötti időszakban indult virágzásnak, akkoriban írta Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című könyvében: „A Hortobágy kezd nem olyan lenni, amilyen, hanem olyan, amilyennek az irodalom látja”. Szavai ma is érvényesek.

Saád József előadása alapján három fundamentális ellentét rajzolódik ki, melyek végighúzódnak a Hortobágy történelmének elmúlt másfél évszázadán. Egyrészt a természetnek alárendelő földhasználat és a természet formálására törekvő hasznosítás ellentmondása. Másrészt a földet termőterületnek tekintő gazdasági ráció érvényesítése és az ősi magyar pusztát megőrizni akaró szimbolikus szempontok összeütközése. Harmadrészt pedig folyamatosan viaskodik a ’hagyjuk, hogy maguktól elrendeződjenek a dolgok’ hozzáállás és a ’rakjuk rendbe a vidéket’ modernizációs szándék.


A sorozat korábbi cikkei

“Hiszek a politikamentes közigazgatásban” – interjú Szaló Péterrel Szaló Péter csúcstartó: 1990 óta ő volt a leghosszabb ideig állami vezető (helyettes államtitkári, államtitkári, szakállamtitkári) státuszban lévő vezető a magyar közigazgatásban. Hosszabb rövidebb ideig ő vezette a terület- és településfejlesztést, az építésügyet, majd a fejlesztéspolitikát. Az államapparátus elmúlt 25 évéről, a nulláról építkező területfejlesztésről és a közigazgatás ethoszáról beszélgettünk.

Mitől ér többet egy lakás? Elmélet és gyakorlat Az ingatlanok árának változásáról nap mint nap beszámolnak a híradók és az internetes portálok. Kedvelt és kurrens téma, amiről szinte mindenkinek van tapasztalata, de legalábbis véleménye.  Mi határozza meg a lakások árát? Horváth Áron, az ELTINGA ingatlanpiaci elemző központ alapítója és vezetője erre a kérdésre kereste a választ a HÉTFA Műhelyen tartott előadásában.

Hogyan használják a turisták Budapest, Bécs és Prága városi tereit? Lehet úgy vonzó egy város a turisták számára, hogy közben az ottlakók számára is élhető maradjon. Kádár Bálint építész, a HÉTFA Műhely legutóbbi előadója olyan várostervezési eszközöket javasol, melyek ezt segítik elő. Három Közép-európai nagyváros, Bécs, Prága és Budapest gyalogos térhálózatának összevetésével kínál új megközelítést.

Nagybirtok, kisbirtok, szociális gazdaság – kinek terem babér? Kik keresnek jól, kik szorulnak vissza a földeken? Mire van szüksége egy mezőgazdasági vállalkozónak a talpon maradáshoz? Megyesi Boldizsár, az MTA kutatója mutatta be kutatási eredményeit a HÉTFA Műhely előadásán.

Azokat beszéljük ki, akik normaszegők a közösségben – interjú Takács Károllyal. Takács Károly hálózatkutató az általános iskolai osztályok belső viszonyait kutatja. Mitől lesz valaki menő az iskolában? Kiről és miért pletykálunk a munkahelyen? Hogyan lehet alkalmazni a hálózatkutatás eredményeit? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a társadalmi kapcsolatháló-elemzéssel foglalkozó hazai szakmai műhely, a „Lendület” RECENS Kutatóközpont vezetőjével.

Hogy pontosan hol a határ, ezen megy a vita – interjú Balázs ZoltánnalMi a hatalommegosztás lényege és hogyan működik a gyakorlatban? Mi köze a korrupciónak a hatalommegosztáshoz? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Balázs Zoltán politológussal, az MTA tudományos főmunkatársával.