Menü
Sorozatok

Főtér, Helyben

Szekszárd – Ahol a modern is alázatos

A hatvanas-hetvenes években az ország legkisebb megyeszékhelyét is elérte a modernizáció, de, szemben az általános gyakorlattal, jól sikerült kijönnie belőle.

1_sz

Szekszárd belvárosának látképe a Bartináról, 1966. Forrás: Fortepan

Szekszárd egy kicsit elüt attól a képtől, amit általában őrzünk a magyar megyeszékhelyekről. Nem kiemelkedő a lakosságszáma, nem vasúti csomópont, nem kebelezett be környező településeket. Cserébe viszont híres borai vannak; egyszóval inkább emlékeztet turisztikailag releváns kisvárosra, mintsem közigazgatási központra. Pedig Tolna megye legnépesebb (és 1970-ig egyetlen) városa; több, mint kétszáz éve megyeszékhely.

Fejlődése szintén nem tipikus a megyei jogú városok sorában: noha történetileg mezőváros (azaz földesúri fennhatóság alatt állt), döntően agrárjellegű hagyományokkal, mégsem voltak soha a határában olyan nagybirtokok, amik korlátozták volna a fejlődését. Gazdaságát mindenekelőtt a bortermelés alapozta meg, erős és helyhez kötődő parasztpolgárságot alakítva ki. Igaz, történetében épp ebből következett két olyan törés is, ami nagyban hozzájárult a kisvárosias jelleg fennmaradásához – a XIX. század végén a filoxéravész pusztította ki a környéki szőlőket, majd a hatvanas évek elején a téeszesítés vetett véget a magán-szőlőművelés hagyományának. Helyette megjelent a korszak megyeszékhely-fejlesztési politikájának sarokköve: az iparosítás.

2_sz

Megyeszékhelyek népessége 1949-ben és 2016-ban. Forrás: Népszámlálás 1949, illetve KSH Helységnévkönyv

Mindezekből még nem következik, hogy Szekszárdnak szükségszerűen meg kellett maradnia az ország legkisebb megyeszékhelyének szerepében (amit a legutóbbi nagy megyereform, 1950 óta folyamatosan őriz). Más dunántúli megyeszékhelyek is hasonló helyzetből fogadták a modern, ideologikus városfejlesztés kezdetét: 1949-ben Szekszárdnak és Zalaegerszegnek például egyaránt 15 000, Veszprémnek 18 000 lakója volt. Mégis, míg az előbbi csupán bő kétszeresére nőtt 2016-ig, addig az utóbbiak közel négyszeresükre, illetve bő háromszorosukra – azaz a durva, intenzív átalakulás nem volt szükségszerűség. Szekszárdon csak visszafogottan került is rá sor.

Ennek is köszönhető, hogy Szekszárd városközpontjának átépítését – ami az 1960-as évek végén vette kezdetét – a jobban sikerült beavatkozások között szokás számon tartani. Az új intézményközpont és a kapcsolódó lakóterület nem a korábbi központ helyén, hanem annak természetes folytatásaként épült meg, igaz, kisvárosias beépítésű területek jelentős arányú bontása árán. Eredményképp Szekszárd szinte kettős városközpontot kapott: egy történetit és egy modernt. Érdemes megvizsgálni, hogyan képes megjelenni ez a kettősség a város mindennapi életében.

3_sz

Szekszárd központja 1966-ban és 2016-ban. Forrás: fentrol.hu; Földmérési és Távérzékelési Intézet (1966) illetve Google Maps (2016)

Szekszárd hagyományos központja egy árvízmentes dombon, a mai Béla király tér környezetében épült fel, idővel lehúzódva a Garay téren át a várost észak-déli irányban átszelő mohácsi országútig; a volt marhahajtó útig. Ezt az organikus fejlődést toldotta meg a központi tervezésű, modernista városfejlesztés: a Garay tér meghosszabbított vonala mentén felépült egy új intézményi tengely, hátterében panelházakkal. Az ebből következő feladatmegosztás bizonyos esetekben egyáltalán nem váratlan: a reprezentatív környezetre igényt tartó funkciók – városháza, megyei törvényszék, színház – a történelmi belvárosban; míg más, modernebb intézmények – kulturális központ, megyei rendőrfőkapitányság – az újabb városrészben kaptak helyet. Ugyanakkor épp az bizonyítja, hogy a két központrészt jól sikerült összefonni, hogy a fenti szabályt számtalan kivétel bontja meg: a történelmi központban is áll számos modern épület, mint például a városi rendőrkapitányság vagy a főposta. Ez eddig nem példátlan az országban, de a – jóval ritkább – ellentétre is mutatkozik példa: egyaránt a lakótelepi épületek között áll például a megyei múzeum 1902-ben épült neoreneszánsz palotája, illetve a jelenleg Művészetek Házaként működő, 1897-ben épült zsinagóga.

4_sz

Szekszárd belvárosának főbb intézményei, az előbbi térképen megjelenítve. Alaptérkép forrása: Google Maps (2016)

A számos városközponti szerep közül az intézmények persze csak egyet jelentenek. Legalább ilyen lényeges a reprezentáció is, amihez olyan terek szükségesek, ahová érdemes találkozókat megbeszélni; ahol érdemes beülni egy étterembe, kávézóba, sörözőbe – azaz ahol érdemes időt tölteni. E szempontból a régi belváros és annak két központi tere, a Béla király tér és a Garay tér bír a legnagyobb jelentőséggel, ahol a patinás épületek és a koherens városkép kifejezetten vonzó környezetet kínál. Ezt külön emeli a Béla király tér 2013-as megújítása; illetve a kapcsolódó piactér nem sokkal későbbi, 2014-es rehabilitációja.

5_sz

A régi vármegyeháza (ma megyei levéltár) a Béla király téren, a 2013-as köztérfelújítást követően. Forrás: Wikimedia Commons – Kornél Németh

Az intézmények zöme, akárcsak az üzletek nagy része, az új városközpontban található meg – itt áll a városi művelődési központ, a megyeháza, a Wosinsky Mór Múzeum, a Garay János Gimnázium, vagy épp a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság is. Ezen épületek egy része azonban jóval öregebb, mint az új városközpont: a régi belvárost a vasútállomással összekötő tengely mellett foglalnak helyet, ami mentén a legtöbb középület elkerülte a szanálást, azokat inkább a környező modern épületek szövetébe dolgozta a város (1964-es) részletes rendezési terve. Ez a fajta összeszőttség, a két városközpont közti szerves átmenet sok ponton megjelenik, és ez a fő különbség, amiben elválik Szekszárd városközpont-bővítése a szocialista városfejlesztés sok más helyen alkalmazott gyakorlatától.

6_sz

Bütü a Rákóczi úton: az új városközpont egyik kapuja, historikus épületek szövetébe ágyazva. Forrás: Google Street View, 2012. január

Számos városban a régi központ teljes vagy részleges elbontásával épült új, de ahol mellette, általában ott is elvágólagos a kapcsolat a kettő között: az utca egyik oldala régi, a másik modern beépítésű. Ezzel élesen szemben állt a szekszárdi központépítés, ahogy azt egyik legtöbbet idézett eleme, a Rákóczi úti bütü (oldalhomlokzat) is mutatja. Itt, az új belváros belső szegélyén, megmaradt a korábbi, historikus házsor – kivéve egy foghíjat, amin épp csak kikandikál a modern építészet, láttatva, hogy az öreg házak mögött már egy új központ terül el. A városban számos további helyen is megfigyelhető a különböző korszakok ehhez hasonló összefésülése, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a régi és az új városközpont egy egységet tudjon alkotni és egyként tudja szolgálni a szekszárdiak minden olyan igényét, amit egy város központjával szemben annak lakói megfogalmaznak.

7_sz

Különböző korú épületek együttese a Mészáros Lázár utcában. Forrás: Google Street View, 2011. december

A modern városépítéssel, különösen annak szocialista megvalósulásaival szemben nagyon gyakran fogalmazódik meg kritika: a falanszterjelleg, az élhetetlen terek, a silány kivitelezés, a fantáziátlanság, vagy akár a hagyományos terek ideológiai alapú elutasítása valóban sok magyar városban (is) jelentősen rontott a városképen, a városok élhetőségén. Szekszárd belvárosa, különösen annak modern kibővítése és a két központfél egysége jól illusztrálja, hogy a felrótt hibák nem kódolt szükségszerűségek: ahol megvolt a tervezői és politikai akarat, ott – létező problémáival együtt is – élhető, szerethető és működőképes városközpont jöhetett létre.


A sorozat korábbi cikkei

Keszthely – A Balaton egyetlen igazán régi városa A Balaton-part nem bővelkedik a hosszabb múltra visszatekintő városokban – sőt ha szervesen kialakult városközpontot keresünk, igazából Keszthely az egyetlen jelölt.

Jászárokszállás – Város városok árnyékában Vannak fejlődő városok, vannak hanyatló városok, és vannak olyanok, amelyek akkor is őrzik a pozícióikat, ha a körülmények ebben egyáltalán nem segítenek. Jászárokszállás az utóbbira példa.

Lenti – A beugró térségközpont Trianon hatásai közül nem éppen a településhálózat-fejlődésre gyakoroltakat szokás elsőként kiemelni, Lenti fejlődését mégis alapvetően meghatározták az 1920-as új határok.

Debrecen – Egy vargabetű lezárása Amikor az ezredfordulón megújult Debrecen főtere, az átépítés egészen radikálisnak tűnhetett – pedig a város valójában csak visszakapta a központját, néhány évtizednyi kitérő után.

Székelyudvarhely – Városfejlődés az országhatáron túl Székelyudvarhely szembemegy a trendekkel, és lakóin nem fog az asszimiláció. Hogyan maradhatott tisztán magyar egy Vácnál népesebb város, ami hatszáz kilométerre van Budapesttől?

Veresegyház – A népességrobbanás nehézségei Veresegyházon népességrobbanással járt az agglomerálódás, az új szerephez pedig új főtér is épült.

Tatabánya – Vándorló városközpont Tatabányán a többfordulós városépítés során több központ is épült – ettől még a szocialista iparvárosok átka, a működő közösségi terek hiánya, itt is markánsan jelen van.

Ózd – A gyár köré épült város Ózd igazi kuriózum a magyar városhálózatban: a faluból lett iparváros százegynéhány év folyamatos, bár abszolút kaotikus fejlődés után szinte légüres térbe került, és még a központját is egy gyár maradványai foglalják el.

Szeged – Az újrakezdett belváros Szeged belvárosa a nagy árvíz után nyerte el mai formáját, és meglepően pontos lenyomatot ad a dualizmus korának polgárosodó világképéről.