Tatabányán a többfordulós városépítés során több központ is épült – ettől még a szocialista iparvárosok átka, a működő közösségi terek hiánya, itt is markánsan jelen van.
Magyarország ipari városai – vagy ahogy a sokat vitatott terminológia némelyiküket jelöli, szocialista városai – nem alkotnak homogén csoportot. Némelyikük már jóval a második világháború előtt is jelentős ipari központ volt, míg másokat a semmiből épített fel a tervgazdaság. Volt, amiből már meglévő bányák, gyárak fejlesztése nyomán nőtt várossá (mint Komló), és volt, ami szinte nulláról épült fel (mint Dunaújváros). A Komárom-Esztergom megyei Tatabánya például iparvidéki centrum, de sokáig nem túl nagy település volt, utóbb mégis egészen a megyeszékhelységig vitte.
Környéke már a XIX. század első felében fontos szénbányászati központ, de csak 1902-től önálló falu. A korabeli Tatabánya község a mai település töredéke volt, valódi várossá 1947-ben vált csak, amikor egyesítették három környékbeli faluval – Alsógallával, Felsőgallával és Bánhidával –, és egyszersmind megyeszékhellyé is tették.
Egy olyan megyének a székhelyévé, ami ugyan már a két háború között is létezett, de csak mint „közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye”, Komárom és Esztergom vármegyék 1920 után is Magyarországon maradt részeiből, Esztergom központtal. Arra, hogy miért került át Tatabányára a megye székhelye a második világháború után, több magyarázat is adható. A gyakorlatias az, hogy Esztergom eléggé félreeső helyen van a megyén belül, és Tatabánya egyszerűen jobban megközelíthető. A szimbolikus magyarázat szerint Tatabánya megyeszékhellyé tétele azért volt fontos, hogy a közigazgatási központ ne egy a határszéli érseki városban, hanem egy fejlődő-újjáépülő, dinamikus munkásvárosban legyen. (Szintén a szimbolikus érv mellett szól, hogy 1950-ben még az – addig – Esztergomi járás székhelyét is áthelyezték a kevesebb, mint feleakkora népességű, ám bányászváros Dorogra.)
A II. világháborút követően megyeközponttá vált városokban lassan zajlott csak le a megyei intézmények áttelepülése, hiszen a hasonló zöldmezős városfejlesztések nem mindig élveztek prioritást az ipari és infrastrukturális beruházásokkal szemben. Így a megyei bíróság például nem sokkal a rendszerváltás előtt költözött csak Esztergomból Tatabányára (és ezzel meg is előzte a másik két „új” megyeszékhelyet: a Nógrád, illetve Békés megyei törvényszék még ma is Balassagyarmaton, illetve Gyulán működik). Ez a fajta fejlesztési esetlegesség sok szempontból meglátszik Tatabánya szerkezetén, különösen akkor, ha a főterét keresnénk – ilyesmi ugyanis hagyományosan nincs neki. Ahogy a 2008-ban kelt integrált városfejlesztési stratégiája fogalmaz: „A központ nem tölt be közösségszervező funkciót. Terei (…) olyan üres területek, amelyeknek nincs közösségszervező ereje.”
A kritikus megjegyzés az Újváros nevű városrészre vonatkozik, ami azonban nem az első központja a megyeszékhellyé tett Tatabányának. A két világháború között az 1902-ben önállóvá lett (Kis-)Tatabánya, korábbi nevén Alsógalla-Bányatelep sűrítette magába a központi funkciókat, így a megyeszékhelyépítő szocialista időszak is azt örökölte meg természetes városközponként. Ezt a városrészt ismerhetjük ma Óvárosként, Újváros tőle három-négy kilométerre északra található.
Ennek megfelelően az „óváros” kifejezés Tatabánya esetében nem egy hagyományos beépítésű, barokk vagy klasszicista városmagot jelöl, hanem egy másik, történetesen régebbi lakótelepet-kolóniát. A város valóban régi részeit Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida alkotja, e falvak viszont megmaradtak hagyományosan falusias, a maga történelmi előzményeiket többé-kevésbé őrző kisközösségeknek.
Annak ellenére, hogy felépült az Újváros, a modern Tatabánya központja, bizonyos intézmények – mint a város két gimnáziumából az egyik – maradtak az Óvárosban, ezzel is csökkentve az Újváros esélyét a valódi központ-agora szerepre. Bizonyos igazgatási, kereskedelmi funkciók pedig a két terület között, az eredetileg plázának épült Omega parkban telepedtek meg – itt működik például a megyei kormányhivatal.
Újvárosban mindezzel együtt megtalálhatóak azok a fontosabb intézmények, amelyek reprezentatív funkcióikban, életszervező szerepükben a városi főterek sajátjai szoktak lenni. Mégsem érződik a városrész semelyik tere sem valódi központnak, főtérnek, agorának; több okból sem. Mindenekelőtt azért, mert a modern városépítészet, különösen annak szocialista megvalósítása tagadja a hagyományos (körbeépített) városi terek jelentőségét. Ebből a felfogásból következik, hogy a központi funkciók ugyan jelen vannak, de azok egy tágabb, amorf közeg részei, és nem alkotnak befogadható, koherens városi teret. Tovább rontja az agorává válás esélyeit a nem túl időtálló formanyelv, másképp fogalmazva az avítt hangulatú városkép is. (Igaz, ezen lehet segíteni, bizonyos intézményi épületek vizuális újjászületésére már sor is került.)
Pedig Tatabánya lakói is járnak boltba, találkoznak egymással valahol, intéznek ügyeket – a kérdés csak az, hol. Vásárolni, sétálni, fodrászhoz menni nem központspecifikus tevékenység, főleg nem egy Tatabánya-méretű városban, így az efféle szolgáltatások városszerte sok helyen megtalálhatók. A közösségi jellegű funkcióknak (középiskola, ügyintézés stb.) a két központ valamelyike vagy mindkettője otthont ad, így egy olyan funkciót hiányolhatunk csak Tatabányából, amit általában a főtéren kell keresni: a reprezentatívat. Ilyet Tatabánya – szokatlan megoldást választva – nem kínál, népessége a közel fekvő, történelmi múlttal, kiterjedt díszterekkel-parkokkal rendelkező Tatán találhatja meg legközelebb. Azt, hogy ez egy működő modell, jól illusztrálja a reprezentatívabb jellegű éttermek eloszlása: míg a közel hetvenezer lakosú Tatabányán lényegében egy sincs, addig a harmadakkora népességű Tatán válogatni is lehet köztük. A prémium éttermek-vendéglátóhelyek gyűjtésére szakosodott Gault&Millau-kalauz szerint itt két ajánlott étterem is működik, úgy, hogy ezeken felül az egész megyéből csak Esztergomban találni hasonlót.
Igaz, 2012-re Tatabányán is sor került a városközpont rehabilitációjára, a térburkolat megújításán és intézményi fejlesztéseken felül találkozási pontok is létesültek, a közösségi használatot ösztönözni hívatott utcabútorok jelentek meg a Fő téren. Csak hosszabb távon ítélhető meg, hogy ezek a fejlesztések képesek-e valódi közösségi-központi teret hozni létre, mint ahogy az is, hogy a város épített öröksége alkalmas-e ilyen változásra. Nem lehetetlen, hogy Tatabánya lakóinak a jövőben is a szomszédos kisváros szolgál majd a reprezentáció helyszínéül; és bár bizonyára vannak, akiknek ez a megoldás nehézkesebb az ideálisnál, a gyakorlat egyúttal azt is bizonyítja: a közösségi igények utat találnak maguknak.
Korábbi cikkeink
Ózd – A gyár köré épült város Ózd igazi kuriózum a magyar városhálózatban: a faluból lett iparváros százegynéhány év folyamatos, bár abszolút kaotikus fejlődés után szinte légüres térbe került, és még a központját is egy gyár maradványai foglalják el.
Szeged – Az újrakezdett belváros Szeged belvárosa a nagy árvíz után nyerte el mai formáját, és meglepően pontos lenyomatot ad a dualizmus korának polgárosodó világképéről.
Veresegyház – A népességrobbanás nehézségei Veresegyházon népességrobbanással járt az agglomerálódás, az új szerephez pedig új főtér is épült.