Menü
Sorozatok

Főtér, Helyben

Tatabánya – Vándorló városközpont

Tatabányán a többfordulós városépítés során több központ is épült – ettől még a szocialista iparvárosok átka, a működő közösségi terek hiánya, itt is markánsan jelen van.

1

Tatabányai látkép Dózsakert városrésszel, Bánhidával, az erőművel, illetve az Erőmű-tóval. Forrás: Wikimedia Commons – Szeder László

Magyarország ipari városai – vagy ahogy a sokat vitatott terminológia némelyiküket jelöli, szocialista városai – nem alkotnak homogén csoportot. Némelyikük már jóval a második világháború előtt is jelentős ipari központ volt, míg másokat a semmiből épített fel a tervgazdaság. Volt, amiből már meglévő bányák, gyárak fejlesztése nyomán nőtt várossá (mint Komló), és volt, ami szinte nulláról épült fel (mint Dunaújváros). A Komárom-Esztergom megyei Tatabánya például  iparvidéki centrum, de sokáig nem túl nagy település volt, utóbb mégis egészen a megyeszékhelységig vitte.

Környéke már a XIX. század első felében fontos szénbányászati központ, de csak 1902-től önálló falu. A korabeli Tatabánya község a mai település töredéke volt, valódi várossá 1947-ben vált csak, amikor egyesítették három környékbeli faluval – Alsógallával, Felsőgallával és Bánhidával –, és egyszersmind megyeszékhellyé is tették.

Egy olyan megyének a székhelyévé, ami ugyan már a két háború között is létezett, de csak mint „közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye”, Komárom és Esztergom vármegyék 1920 után is Magyarországon maradt részeiből, Esztergom központtal. Arra, hogy miért került át Tatabányára a megye székhelye a második világháború után, több magyarázat is adható. A gyakorlatias az, hogy Esztergom eléggé félreeső helyen van a megyén belül, és Tatabánya egyszerűen jobban megközelíthető. A szimbolikus magyarázat szerint Tatabánya megyeszékhellyé tétele azért volt fontos, hogy a közigazgatási központ ne egy a határszéli érseki városban, hanem egy fejlődő-újjáépülő, dinamikus munkásvárosban legyen. (Szintén a szimbolikus érv mellett szól, hogy 1950-ben még az – addig – Esztergomi járás székhelyét is áthelyezték a kevesebb, mint feleakkora népességű, ám bányászváros Dorogra.)

2

Komárom-Esztergom megye térképe, benne kiemelve a két világháború között megyeszékhely Esztergom és az 1947-től megyeszékhely Tatabánya. Lilával kiemelve az 1950-es megyerendezéskor átcsatolt, korábban Veszprém, illetve Fejér megyékhez tartozó területek láthatók. Alaptérkép forrása: Google Maps.

A II. világháborút követően megyeközponttá vált városokban lassan zajlott csak le a megyei intézmények áttelepülése, hiszen a hasonló zöldmezős városfejlesztések nem mindig élveztek prioritást az ipari és infrastrukturális beruházásokkal szemben. Így a megyei bíróság például nem sokkal a rendszerváltás előtt költözött csak Esztergomból Tatabányára (és ezzel meg is előzte a másik két „új” megyeszékhelyet: a Nógrád, illetve Békés megyei törvényszék még ma is Balassagyarmaton, illetve Gyulán működik). Ez a fajta fejlesztési esetlegesség sok szempontból meglátszik Tatabánya szerkezetén, különösen akkor, ha a főterét keresnénk – ilyesmi ugyanis hagyományosan nincs neki. Ahogy a 2008-ban kelt integrált városfejlesztési stratégiája fogalmaz: „A központ nem tölt be közösségszervező funkciót. Terei (…) olyan üres területek, amelyeknek nincs közösségszervező ereje.”

3

Tatabánya-Újváros 1960-ban. Forrás: fentrol.hu

A kritikus megjegyzés az Újváros nevű városrészre vonatkozik, ami azonban nem az első központja a megyeszékhellyé tett Tatabányának. A két világháború között az 1902-ben önállóvá lett (Kis-)Tatabánya, korábbi nevén Alsógalla-Bányatelep sűrítette magába a központi funkciókat, így a megyeszékhelyépítő szocialista időszak is azt örökölte meg természetes városközponként. Ezt a városrészt ismerhetjük ma Óvárosként, Újváros tőle három-négy kilométerre északra található.

4

Tatabánya-Újváros 1984-ben. Forrás: Földmérési és Távérzékelési Intézet

Ennek megfelelően az „óváros” kifejezés Tatabánya esetében nem egy hagyományos beépítésű, barokk vagy klasszicista városmagot jelöl, hanem egy másik, történetesen régebbi lakótelepet-kolóniát. A város valóban régi részeit Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida alkotja, e falvak viszont megmaradtak hagyományosan falusias, a maga történelmi előzményeiket többé-kevésbé őrző kisközösségeknek.

Annak ellenére, hogy felépült az Újváros, a modern Tatabánya központja, bizonyos intézmények – mint a város két gimnáziumából az egyik – maradtak az Óvárosban, ezzel is csökkentve az Újváros esélyét a valódi központ-agora szerepre. Bizonyos igazgatási, kereskedelmi funkciók pedig a két terület között, az eredetileg plázának épült Omega parkban telepedtek meg – itt működik például a megyei kormányhivatal.

Újvárosban mindezzel együtt megtalálhatóak azok a fontosabb intézmények, amelyek reprezentatív funkcióikban, életszervező szerepükben a városi főterek sajátjai szoktak lenni. Mégsem érződik a városrész semelyik tere sem valódi központnak, főtérnek, agorának; több okból sem. Mindenekelőtt azért, mert a modern városépítészet, különösen annak szocialista megvalósítása tagadja a hagyományos (körbeépített) városi terek jelentőségét. Ebből a felfogásból következik, hogy a központi funkciók ugyan jelen vannak, de azok egy tágabb, amorf közeg részei, és nem alkotnak befogadható, koherens városi teret. Tovább rontja az agorává válás esélyeit a nem túl időtálló formanyelv, másképp fogalmazva az avítt hangulatú városkép is. (Igaz, ezen lehet segíteni, bizonyos intézményi épületek vizuális újjászületésére már sor is került.)

6

Egyes városi intézmények elhelyezkedése Tatabánya-Újvárosban és környékén. Alaptérkép forrása: Google Maps.

Pedig Tatabánya lakói is járnak boltba, találkoznak egymással valahol, intéznek ügyeket – a kérdés csak az, hol. Vásárolni, sétálni, fodrászhoz menni nem központspecifikus tevékenység, főleg nem egy Tatabánya-méretű városban, így az efféle szolgáltatások városszerte sok helyen megtalálhatók. A közösségi jellegű funkcióknak (középiskola, ügyintézés stb.) a két központ valamelyike vagy mindkettője otthont ad, így egy olyan funkciót hiányolhatunk csak Tatabányából, amit általában a főtéren kell keresni: a reprezentatívat. Ilyet Tatabánya – szokatlan megoldást választva – nem kínál, népessége a közel fekvő, történelmi múlttal, kiterjedt díszterekkel-parkokkal rendelkező Tatán találhatja meg legközelebb. Azt, hogy ez egy működő modell, jól illusztrálja a reprezentatívabb jellegű éttermek eloszlása: míg a közel hetvenezer lakosú Tatabányán lényegében egy sincs, addig a harmadakkora népességű Tatán válogatni is lehet köztük. A prémium éttermek-vendéglátóhelyek gyűjtésére szakosodott Gault&Millau-kalauz szerint itt két ajánlott étterem is működik, úgy, hogy ezeken felül az egész megyéből csak Esztergomban találni hasonlót.

Igaz, 2012-re Tatabányán is sor került a városközpont rehabilitációjára, a térburkolat megújításán és intézményi fejlesztéseken felül találkozási pontok is létesültek, a közösségi használatot ösztönözni hívatott utcabútorok jelentek meg a Fő téren. Csak hosszabb távon ítélhető meg, hogy ezek a fejlesztések képesek-e valódi közösségi-központi teret hozni létre, mint ahogy az is, hogy a város épített öröksége alkalmas-e ilyen változásra. Nem lehetetlen, hogy Tatabánya lakóinak a jövőben is a szomszédos kisváros szolgál majd a reprezentáció helyszínéül; és bár bizonyára vannak, akiknek ez a megoldás nehézkesebb az ideálisnál, a gyakorlat egyúttal azt is bizonyítja: a közösségi igények utat találnak maguknak.


Korábbi cikkeink

Ózd – A gyár köré épült város Ózd igazi kuriózum a magyar városhálózatban: a faluból lett iparváros százegynéhány év folyamatos, bár abszolút kaotikus fejlődés után szinte légüres térbe került, és még a központját is egy gyár maradványai foglalják el.

Szeged – Az újrakezdett belváros Szeged belvárosa a nagy árvíz után nyerte el mai formáját, és meglepően pontos lenyomatot ad a dualizmus korának polgárosodó világképéről.

Veresegyház – A népességrobbanás nehézségei Veresegyházon népességrobbanással járt az agglomerálódás, az új szerephez pedig új főtér is épült.