Menü
Sorozatok

Főtér, Helyben

Ózd – A gyár köré épült város

Ózd igazi kuriózum a magyar városhálózatban: a faluból lett iparváros százegynéhány év folyamatos, bár abszolút kaotikus fejlődés után szinte légüres térbe került, és még a központját is egy gyár maradványai foglalják el.

1

Ózd. A kép alsó részében az Ózdi Kohászati Üzemek tömbje, felette a felszámolt ipari területek nyomán üresen maradt foltok. Forrás: Wikimedia Commons – Marek Ślusarczyk

Magyarország városai általában többé-kevésbé hagyományos módon születtek, hosszú múltra tekinthetnek vissza, és fejlődésük, ha vargabetűkkel is, de folytonosnak mondható. A Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi szegélyén, a szlovák határnál fekvő Ózd ellenben úgy lett ipari fellegvárrá, járásközponttá, az ország egyik kiemelt városává, hogy százötven évvel ezelőtt még egy apró falu volt csupán.

A helyi barnaszénvagyon, az erdők és a tágabb környék vasércbányái nyomán már a XVIII. században is jelentős volt a környék vaskohászata. Mégis csak a XIX. század közepének iparági összefogása (a kisebb hámorok, kohók egyesülése), illetve a Magyarországra is eljutó ipari forradalom adta meg az igazi lökést ahhoz, hogy a mai Ózd vidéke valódi kohászati központtá váljon. Nem véletlen a „mai Ózd” kitétel: a kiegyezés környékén Ózd egy 1200 lakosú község volt csupán, ami hét további, jellemzően még kisebb faluval osztozott a város mai határain, és szinte semmiben nem emlékeztetett mai jellegére. Amikor a Gömöri Vasművelő Egyesület 1846-ban megkezdte a vasgyár, a későbbi Ózdi Kohászati Művek első elődjének építését, még egy üres területre esett a választásuk, a Hangony-patak és az Uraj-patak összefolyásánál.

3

A mai Ózd központjának környéke a harmadik katonai felmérés (1869-1887) térképén. Forrás: Arcanum/Mapire

Ekkor még senki nem tudhatta, meddig fog tartani a környék vas- és acéliparának fejlődése, sőt a későbbi évtizedek is inkább az alkalmi fejlesztések egymásutániságáról, mintsem valamilyen egységes, tervszerű fejlesztésről szóltak. Ahogy újabb és újabb gyáregységek épültek, úgy gyarapodott a munkáslétszám is: lakásigényüket részben a környező települések hirtelen növekedése, részben a gyár körül épülő munkáskolóniák elégítették ki. Ezek idővel össze is értek: egy nagy kiterjedésű, nehezen kibogozható és rendkívül tagolt településkonglomerátum jött létre. Az összenövést pedig előbb-utóbb a közigazgatás is követte: 1940-ben Ózdhoz csatolták a gyár két másik szomszédját, Sajóvárkonyt és Bolyokot. Ózd népessége ezzel egyből 20 000 fő fölé ugrott.

A második világháború és a kommunista hatalomátvétel után Ózd jelentősége még nagyobb lett, hiszen bányászati és acélipari központként egyike lett annak a néhány kiválasztott politikai-gazdasági fellegvárnak („szocialista város”), melyek fejlesztése a rendszer első számú célkitűzései közé tartozott. Ennek részeként Ózdot 1949-ben várossá nyilvánították, majd nagy erővel láttak neki a kaotikus városkép és -szerkezet újjáformálásának. Csakhogy az Ózdi Kohászati Üzemek és a hozzá tartozó jelentős vasúti területek továbbra is a város közepén feküdtek (hiszen Ózd azok köré épült fel az évtizedek során), és ez változatlanul ellehetetlenítette egy olyan, valódi központ létrehozását, amihez az egyes városrészek fizikailag is kapcsolódni tudtak volna. Az új városközpont így kissé féloldalasan, a gyár nyugati oldalán, a vasúti területek és egy hegyoldal közé szorított keskeny csíkban jött végül létre. (Már amennyire, hiszen teljes körű megvalósulására az eltelt hetven-nyolcvan évben sem került sor.)

4

Ózd lakóterületei a harmadik katonai felmérés (1869-1887) idején. A gyár is kiemelve szerepel; félkövér betűkkel az önálló községek, dőlttel az egyéb településrészek szerepelnek. Alaptérkép forrása: Google Maps.

Egészen sok oka van tehát annak, hogy ha Ózdon nem fogunk klasszikus főteret találni. Egyrészt következik a környék történetiségéből: az egyes falvak eredeti központjai mára mind periférikus helyzetűek lettek – már ahol fizikailag megmaradtak egyáltalán. Másrészt a szocialista városfejlesztés szempontjai és a hetvenes évek várostervezési divata eleve nem a klasszikus főtérépítést preferálták, így aztán hiába történtek erőfeszítések a központépítésre, a fejlesztések alapvetően sávmintában történtek.

5

Ózd lakóterületei 2016-ban. Alaptérkép forrása: Google Maps.

A városon áthaladó 25-ös számú főút – a Vasvár út – mentén épült ki a központ, gyakorlatilag egyutcás szerkezetben: déli oldalán lakóházakkal, északi oldalán intézményekkel, rengeteg kisebb-nagyobb üzlettel. Minthogy nincs konkrét főtér, hivatalos neve sincs a központnak; a mindennapokban Gyújtóként hivatkoznak rá az ózdiak, a valamikor ott állt, a Pipagyújtókhoz címzett vendégfogadó neve nyomán.

6

Ózd központja az ott működő főbb városi intézményekkel. Alaptérkép forrása: Google Maps.

A kissé kaotikus történeti fejlődési ív jól látszik a város főbb intézményeinek elhelyezkedésében is: míg egy részük azokban a századfordulós épületekben működik, amik a gyár mellett, a régi Ózd felé terjeszkedő munkáskolóniák körül épültek fel, addig más részük már az új, szocialista városközpontban kapott helyet. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy az utóbbi csoport egyáltalán nem csak a rendszerváltásig elkészült épületekből áll: a rendőrkapitányság, a járásbíróság, a görög katolikus templom mind a kilencvenes-kétezres évek termékei. Megépültük – a városháza 2005-ös bővítésével együtt – része annak a rehabilitációs szándéknak, amivel az acélmű utáni Ózd megpróbál élhetőbb, emberközelibb léptékű és használhatóbb központot kialakítani a korábbi városközepi rozsdaövezetek, üres területek helyén.

Rendszerszintű jelenség, hogy a szocialista városoknak nincsenek klasszikus központjai, ennek irodalma is van bőven. Az egyik legérdekesebb megállapítása e munkáknak, hogy ezek a települések a szó hagyományos értelmében nem is városok valójában: foglalkozási struktúrájuk egyoldalú, nincs polgári tradíciójuk (hiszen a parasztfalvak társadalmából egyből az ipari munkásság lakhelyeivé váltak). Épp ezért ahogy főterük, úgy identitásuk sincs – pontosabban ami van, az nem a településhez, hanem a helyben domináns iparhoz kötődik. Ózdon például a kohászathoz: aki Ózdon élt, az elsősorban nem ózdi volt, hanem kohász. Amikor a szóban forgó ipar megszűnik, az egyben a városiak identitását is elveszi, különösen akkor, ha ez olyan erős vizuális szimbolikával párosul, mint Ózdon, ahol a megszűnő acélmű elbontásával a város központi területei is kiterjedt, üres síkságokká váltak.

7

Az Ózdi Kohászati Üzemek fúvógépházának műemlék épülete a nagyrészt elbontott gyár területén. Forrás: Wikimedia Commons – diemehrdimensionale

Igaz, Ózd nem a tipikus szocialista iparvárosi utat járta, hiszen nehézipari története – mint láthattuk – jóval régebbre nyúlik vissza. Kérdés, hogy ez a többszintű örökség a maga mozaikszerű szerkezetével könnyebbé vagy nehezebbé teszi azt, hogy az immáron egyáltalán nem ipari város új identitást tudjon szerezni, új központot nyerjen. Ózd még láthatóan az átalakulás elején tart, hiszen a város közepéből elbontott üzemek, rendező-pályaudvarok és iparvágányok helyén egy-két intézményen, néhány bevásárlóközponton kívül még nem sok minden létesült. Annyi bizonyos, a város összetett és gyakran anakronisztikus örökségével sok teendő van – de talán sok lehetőséget is jelent.


A sorozat korábbi cikke

Szeged – Az újrakezdett belváros Szeged belvárosa a nagy árvíz után nyerte el mai formáját, és meglepően pontos lenyomatot ad a dualizmus korának polgárosodó világképéről.