Menü
Sorozatok

Tudósok, Újraolvasás

Voszka Éva: Érdek és kölcsönös függőség – A szocialista vállalati rendszerről, 1983-ban

Milyen könyveket olvastak a nyolcvanas években a közgazdászok, és a gazdasági kérdések iránt érdeklődő társadalomtudósok? Sorozatunkban ezek közül idézünk fel néhányat. Érdek és kölcsönös függőség című művében Voszka Éva azt elemezte, miért és miképpen alakult ki a szocialista gazdasági rendszer egyik legnagyobb kártétele, a torz vállalati struktúra.

Sztenderd piaci körülmények között a vállalatok tevékenységi és tulajdonosi köre, kapcsolatrendszere és az általuk foglalkoztatottak száma állandóan változik.  A szüntelenül zajló transzformációs folyamatokhoz szükséges értékelési és átalakítási munkát a piaci folyamatok nagyrészt maguk végzik el (bár korántsem mindig hatékonyan).

A szocialista gazdasági rendszerben viszont nemcsak az volt a helyzet, hogy évtizedekig  szó sem lehetett piaci alapú átalakításokról. A gazdaság szerkezetét a piaci racionalitást csak nyomaiban követő, rendszeresen visszatérő adminisztratív beavatkozások alakították ki. Ez nem csupán a különböző gazdasági kihívásokra adott rossz válaszokat, nem csak tudatos, és egyben hibás elveken alapuló, torzításokat jelentett, hanem kifejezetten inkompatibilis  politikai befolyásolást, a pártállam hatalmának megerősítésére való törekvést is.

Legfontosabb cél: az irányíthatóság növelése

Több igényes közgazdasági munka foglalkozott a nyolcvanas években azoknak az átszervezéseknek az elemzésével, amelyek az állami szektor vállalati rendszerét a szocialista gazdaság évtizedeiben kialakították. Ezek közé tartozott Voszka Éva 1984-ben megjelent, Érdek és kölcsönös függőség című könyve is, amely az 1962 és 1964 között levezényelt átfogó összevonási kampánnyal foglalkozott, ezen belül pedig a kampány azon részével, amely a Kohó- és Gépipari Minisztérium „alá tartozó” vállalatokat vette célba.

fortepan_KGM

A Kohó- és Gépipari Minisztérium 1971-ig a Szabadság téren székelt. Foto: Fortepan

A nyolcvanas évek elején a magyar közgazdászokat nagyon érdekelték a gazdasági reform kiteljesítésének lehetőségei. Ennek a kérdésnek számos politikai aspektusa is volt, miközben akkoriban a pártállam gazdaságpolitikáját csak nagy óvatosság mellett lehetett politikai elemzés alá vetni. Nemcsak arról volt szó, hogy a pártállami vezetés politikájának kritikájával nagyon csínján kellett bánni, hanem arról is, hogy a gazdaság teljesítménye az egyik legérzékenyebb politikai témák közé tartozott.

Nos, Voszka Éva könyve visszatekint, az 1968-as reformok előzményeit kutatja az összevonási kampány kapcsán. Írásának műfajáról azt mondja, hogy az a gazdaságirányítási „szervek” célkitűzéseit, koncepcióit és adminisztratív intézkedéseit szociológiai módszerekkel, azaz különálló érdekek tételezésével vizsgálja. A hivatalos doktrína úgy tartotta, hogy a népgazdaság minden résztvevőjének egyetlen érdeket kell szolgálnia.

Nemzetközi összehasonlításban szembetűnően centralizált szervezeti struktúra

„Az állami iparvállalatok számának alakulását a tervgazdaság intézményrendszerének kiépülésétől a nyolcvanas évek elejéig […] a folyamatos csökkenés, a vállalatok átlagos nagyságát pedig a töretlen növekedés jellemezte” – így kezdődik az Érdek és kölcsönös függőség. „A nemzetközi összehasonlításban szembetűnően centralizált szervezeti struktúra” fő vonalaiban a hatvanas évek összevonási kampányainak következtében alakult ki.  Ennek megfelelően  „a szervezetileg önálló termelőegységek köre radikálisan szűkült, egybekapcsolásukkal nagyvállalatok és trösztök alakultak. E szervezetek többsége ma is [1984-ban is] működik, vagyis a jelenlegi nagy egységek döntő hányada az összevonásoknak köszönheti létét”.

1957-ben a politikai vezetés belátta, hogy a „klasszikus” tervgazdasági rendszer nagyon rosszul működik. Ezért a hozzá való ragaszkodásnak  komoly politikai veszélyei is lehetnek. Elképzelések születtek tehát arról, miképpen lehetne vagy kellene módosítani a szisztémát. Az elképzelések közül az egyik legfontosabb a tervgazdaság irányítói által nehezen áttekinthetőnek és nehezen menedzselhetőnek tartott „vállalati rendszer” egyszerűsítése volt. Ezzel párhuzamosan egy jelentős piacorientált reform előmunkálatai is elkezdődhettek.

Ganz_MÁVAG_üzemcsarnok

Vasúti kocsikat gyártanak a Ganz MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyár üzemcsarnokában, 1980-ban

Kezdeti tapogatózások után (1959-ben például összevonták a néhai Ganz-csoportot a Mávag-gal) rászánták magukat az egész ipar szervezetének átalakítására, a döntést 1962 és 1964 között hajtották végre. Voszka Éva többször kiemeli, hogy bár a hatékonyság, vagy a termelékenység, növelésére való hivatkozás kiemelkedő szerepet játszott a manővert előkészítő retorikában, az egyik legfontosabb cél a vállalatok irányíthatóságának biztosítása, illetve növelése volt. A vezetés átláthatóvá akarta tenni a maga számára a rendszert és meg akarta szüntetni azt, amit akkoriban ellenérdekeltségnek neveztek, és ami valójában mindazt jelentette, ami az irányíthatóságot érdemben akadályozta. Levezénylői szemében a kampány el is érte a célját  lezárásakor úgy ítélhették meg, hogy az irányíthatóságot már nem igazán veszélyezteti semmi.

Az eredmény az lett, hogy a kisebb cégek szinte eltűntek, a nagyok jelentősen meghíztak és a számuk is  megszaporodott. Míg 1961-ben a Kohó –s Gépipari Minisztérium alá tartozó vállalatok közül 37 olyan volt, amelyik 500 főnél kevesebbet foglalkoztatott, és 68 olyan, ahol a foglalkoztatottak létszáma 500 és 1500 fő között mozgott, 1964-re már csak két vállalatnál dolgoztak 500 főnél kevesebben és nyolc esetében volt a foglalkoztatottak száma 500 és 1500 fő közötti. 1961-ben 14 vállalat foglalkoztatott több, mint 5000 főt, 1964-ben ez a szám 22-re változott. Vagy: 1961-ben az összes foglalkoztatott 18,4 %-a dolgozott olyan vállalatnál, amelyben 1500 főnél kevesebben dolgoztak, és 41,6 %-uk olyan vállalatnál, ahol 5000 felett volt a foglalkoztatottak létszáma, 1964-re ezek a számok 4,8 %-ra, illetve 66,2 %-ra módosultak.

fortepan_84849_fura

A Beremendi Cementgyár 1973-ban. Foto: Fortepan

De ez még nem minden. Nagyon erőltette a vezetés az úgynevezett profilrendezést is, ismét csak a megfelelő áttekinthetőség kedvéért. A cél az volt, hogy a nagy egységek a „saját területükön” ellátási felelősséggel bírjanak, azaz annak megakadályozása, hogy ún. választékukat (a rendszeren belül értelmezendő és sajátos) érdekeiknek megfelelően alakíthassák ki. Ennek megfelelően komoly erőfeszítések történtek az erőforrás-koncentráció és a tömegtermelés növelésének, valamint  a gyártási párhuzamosságok csökkentésének érdekében.

Erősen kérdéses ugyanakkor , hogy mindez növelte-e a hatékonyságot. Az rendelkezésre álló adatok  arra  mutatnak, hogy a kampány befejeztével  az át nem szervezett vállalatok nem teljesítettek rosszabbul, mint az átszervezettek.

Fából vaskarika?

Az átszervezések mögött meghúzódó koncepciót úgy is lehet jellemezni, írja Voszka Éva, hogy bár az a vállalati önállóság elérésének célkitűzését is fennen hangoztatta, valójában olyan érdekrendszert akart teremteni, amelyben a vállalatvezetők elégedettek azzal, hogy irányítják őket és azzal, hogy az átszervezések kényelmesen uralható gazdasági domíniumot hoztak létre a számukra. (Ez a kulcs a könyv címének értelmezéséhez.)

Ugyanakkor a torz vállalat-méretek, a profiltisztítási igyekezettel együtt, monopóliumok egész sorát hozták létre (már ha monopóliumnak nevezhetünk alapvetően nem piaci környezetben működő gazdasági egységeket). Ez az átmonopolizáltság persze nagyon megnehezítette a piaci szabályozás elgondolhatóságát az igazi reformerek által áhított új gazdasági mechanizmusban.

Reformalkuk sűrűjében

A radikálisabb reformközgazdászok agendáján később is központi helyet foglalt el a „nagyfokú” vállalati önállóság követelése, az állami tulajdonban lévő vállalatokra épülő szisztémán belül.

voszka éva_könyv

Voszka Éva: Érdek és kölcsönös függőség

A könyv végén  azt olvashatjuk, hogy a benne tárgyalt hatvanas évekbeli gazdaságpolitikai epizódnak fontos, politikai taktikai tanulságai vannak. Az érvelés bonyolult: amíg egy ilyen átfogó kampány zajlik, irányítói bizonytalanságban vannak afelől, hogy mi lesz a végeredménye. Attól félnek legjobban, hogy a folyamat végére saját pozícióik meggyengülnek. Ez a bizonytalanság kedvezhet a reformok ügyének: amíg a kampány eredménye nem ismert, nehezebben kristályosodhat ki  ellenállás a reformokkal szemben. Másrészt, írja  Voszka Éva, 1968-ban azért is történhetett mégis előrelépés a reformerek által kívánatosnak tartott irányba,  mert bár az átszervezések a reformok lényegi célkitűzéseinek egyáltalán nem kedveztek, mivel az irányítók, pontosan az átszervezések eredményezte új helyzet miatt, már biztonságban látták saját pozícióikat, teret engedtek a további reformelgondolásoknak.

Azaz, az átszervezések a reformok feltételeinek ellehetetlenítésével lehetővé tették a reformok kiharcolására irányuló, állandóan megújuló törekvéseket.

Lehetett mindebből akár arra is következtetni, a nyolcvanas évek elején, hogy egyszer talán sikerülni fog a dolog, a paradoxon feloldható, a reformok végre beindulhatnak. Hátha egyszer nem veszik észre az ellenérdekeltek, hogy mire megy ki a játék, hátha nem állnak mindig résen. Kornai János 1989-ben mondta ki, hogy  a játszmát nem érdemes folytatni, mert  maga az alapvető reformcél, a piaci szocializmus, nem értelmes.

Az is igaz persze, hogy 1984-ben még senki nem láthatta előre, milyen lehetőségek nyílnak majd meg az évtized végén. Így nehéz azt mondani, hogy a piaci szocializmusként felfogott reform az akkori körülmények között  helytelen célkitűzés lett volna.

Akárhogyan legyen is ez, azt akkor is  lehetett tudni, hogy a reformtörekvések politikai, hatalmi harcot is jelentenek egyben. Alkut, amelyben ha kapok, adnom is kell. Kemény, tudatos ellenféllel való alkut, amelynek során minél többet akarok kapni, annál többet kell adnom érte. Így fordulhatott elő, hogy a pártállami politika apologétái később előhozakodhattak azzal az állítással, hogy ők már nagyon régóta a gazdasági rendszerváltás előkészítésén munkálkodnak. És a magyar politikai társadalom sem könnyen szabadult meg  attól az önáltatástól, hogy lám, mi a szocializmusban is viszonylag milyen fejlettek voltunk, hiszen szinte piacgazdasági körülményeket harcoltunk ki magunknak.

 Az Érdek és kölcsönös függőség 1989-90-ből nézve

Voszka Éva könyvéből megtanulhattuk, hogy a nyolcvanas évek végi magyar gazdaság iparszervezete nem csak torz, túlkoncentrált, hanem egy politikai koncepció eredménye, megtestesülése is volt.

fortepan_56280_videoton

Televíziókészülékek végellenőrzése 1966-ban, a VIDEOTON gyárban. Foto: Fortepan

Így a gazdasági rendszerváltás előkészítésekor nem lehetett kizárni, hogy ha egyszer majd a pártállami hatalmat sikerül felszámolni az állami szektorban, illetve elitjét kiszorítani onnan, a mindennapos rutinok, megoldások, gyakorlatok, ügyeskedések egy jó része értelmetlenné, értelmezhetetlenné válik.  Ezzel ezek a vállalatok, legalábbis egy bizonyos időre, többé-kevésbé irányíthatatlanná válhatnak.  A kialakult rossz iparszervezet önmagában is óriási gondokat okozhat, a szocialista rendszer gazdálkodásának más kárhozatos örökségeiről nem is beszélve.  Akár jelentős erodálódás kezdődhet, amelynek számottevő gazdasági visszaesés is lehet a vége.

Mindezt talán csak akkor lehetett volna elkerülni, ha a gazdaságpolitika a lehető legkomolyabban veszi a hajdani átszervezések és torz szervezeti megoldások okozta károkat. Ez egyfajta ágazati szemléletet kellett volna, hogy jelentsen, az ormótlan és korszerűtlen nagyvállalatok helyzetével való beható foglalkozást, és elszánt törekvést a legnagyobb értékek, a legfontosabb vállatok, vagyonelemek és brand-ek megmentésére. Amit viszont meglehetősen nehéz lett volna összeegyeztetni a magántulajdonon alapuló piacgazdaság lendületes és magabiztos térnyerésének, helyes célkitűzésével.


Kimaradt valami? Szólj hozzá Te is, hogy teljes legyen az összkép!

Üzenet


Ha szeretnél értesítést kapni legfrissebb cikkeinkről, iratkozz fel hírlevelünkre!