Menü
Sorozatok

Helyben, Magyar vidék, Szövet

Három csapás – a vidék társadalmának és rendjének megroppanása

A magyar vidéket alapjaiban rázta meg a közeli múlt. A II. világháború a vidéki élet meghatározó népeit, több százezer embert tüntetett el.  Ezt követte a vidéki élet korábbi kereteinek felszámolása, a hagyományos intézmények ellehetetlenítése a szocializmus éveiben. Végül a rendszerváltás sokkja sokkal nagyobbat ütött a vidéken, mint a nagyvárosokon. Egyéni életek, családi hagyományok, települések és tájegységek kultúrái roppantak meg. Emellett a tovagyűrűző hatás is jelentős: a vidék rendjét, reagáló képességét gyengítette meg a második világháborúval kezdődő fél évtized.

A magyar vidék nem volt idilli világ a harmincas években sem. Majdnem két millió ember élt föld nélküli szolgaként, napszámosként. A szegénység, a perspektíva hiánya komoly feszültségeket generált. Azonban problémáival együtt is egy élő, erős intézményekkel és elittel rendelkező világ volt ez. Nem tudjuk, hogyan küzdött volna meg a szegénység és a modernizáció kihívásaival, mert nem kapott rá esélyt.

bereményi

Bereményi Géza Tanítványok című filmje

Népek süllyedtek el

A 19. század első felében a magyar zsidók háromnegyede falvakban vagy kevesebb, mint 5000 lakosú falusias településeken élt, mivel eleinte nem telepedhettek le a szabad királyi városokban.  A vidéken élő zsidók főként kereskedelemmel és szolgáltatásokkal foglalkoztak, városok és falvak, iparosok és parasztok között közvetítettek. Házalóként városi árukat juttattak el a vidékre, emellett felvásárolták a falusiak által előállított termékeket. A falusi kocsmák és boltok bérlőiként vagy tulajdonosaiként összekapcsolták a földbirtokosokat, parasztokat, városi polgárokat és nagykereskedőket.

A vidéki zsidóság gettósítása, majd deportálása 1944 tavaszán kezdődött. A községek és falvak kis létszámú zsidóságát összegyűjtötték, és a közeli nagyvárosokban vagy az azok határában felállított gettókba, majd később gyűjtőtáborokba szállították őket. Innen később az ország terültén kívül található munkatáborokba deportálták őket – Magyarország területéről több mint 400 ezer embert.

zsinagóga

A tolcsvai zsinagóga

A jellemzően vidéken, falusi környezetben élő sváb kisebbség földműveléssel foglalkozó, jómódú gazdákból állt, akik ugyan nem asszimilálódtak a magyar többséghez, de ismerték és használták a magyar nyelvet. A svábok jól integrálódtak a magyar társadalomba, a vidék gazdaságának fontos szereplői voltak.

A második világháborút követően 1946 és 1948 között a Magyarországon élő német kisebbség felét, 220-230 ezer embert telepítették ki akarata ellenére. A kitelepítések a nemzeti szocializmusért való kollektív német felelősség jegyében történtek, a magyarországi német kisebbség tagjai a két Németország területére kerültek. A Magyarországon élő németek 640 ezer holdnyi földbirtokából 500 ezer hold földet vettek el, 60 400 házból csak 15 650 maradt a svábok tulajdonában.

bundes

1946. Budakeszi

A vidéki elit megtörése

A második világháború utáni lelkesedés rövid évei után elkezdődött a magyar parasztság termelőszövetkezetekbe terelése, ezzel párhuzamosan pedig a kulákok korlátozása. Ők voltak azok, akik az önellátáson túl eladásra is termeltek mezőgazdasági árukat, saját földekkel (legalább 35 holddal), állatokkal, esetleg tulajdonnal (gépekkel, kocsmával) rendelkeztek, időnként alkalmi munkaerőt is alkalmaztak. A kulákság a parasztság legsikeresebb, vállalkozó szellemű rétegeit tömörítette, a hatalom ellenségként tekintett rájuk. Likvidálásukkal és a kollektivizálással a falvak gazdasági, közösségi és kulturális hagyományainak bomlasztása volt a cél.

Az ’50-es évek elején rendszeres rendőri ellenőrzéssel zaklatták a parasztságot – több tízezer embert, köztük a legtöbb kulák családot megbüntetették. Listázták a kulák-származásúakat, földjeik és állataik feladására kényszerítették őket, többeket kitelepítettek. A kulákellenes kampányok 1953-ban, Sztálin halála után, Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt értek véget.

A kulákok mellett az arisztokrata származásúkat is üldözték, 1946-ban a földreformmal és az előjogokat eltörlő törvényekkel lényegében felszámolták az arisztokráciát mint elitcsoportot. A nemesi származásúak nagy része elhagyta az országot, az itthon maradók közül sokan internálótáborokba kerültek, vagy kitelepítették őket.

A korábbi világ felszámolása országos jelenség volt. A tulajdon és a tulajdonosi szerep eltörlése ugyanazzal a módszerességgel folyt városban és vidéken egyaránt. Az elitek eltűnése azonban a vidéken nagyobbat ütött, mint a városokon. A nagyvárosokban meg tudott maradni a hivatásrendi polgárság, az értelmiség jelentős része. A nagyüzemek, közintézmények átalakultak, de megmaradtak. A mezőgazdaság és a vidéki társadalom hagyományos formái, szerepei azonban nem kaptak helyet az épülő szocializmusban.

Elvtársnő, permetezhetek-e?

A téeszesítés első hulláma a kisparaszti birtokok összeolvasztásával, a földek és a mezőgazdasági eszközök állami tulajdonba vételével már 1948-ban elkezdődött. 1956-ig a parasztoknak csak töredékét, főként a szegényeket, sikerült rávenni a belépésre. A Kádár-korszak elején, 1958-ban viszont az összes mezőgazdaságban dolgozónak már 79%-a termelőszövetkezeti tag volt, 1962-ben pedig már 95,5%. A téeszek tagsága 170 ezer főről (1958) 1,2 milliósra nőtt (1962), míg az egyéni gazdálkodók 1,6 milliós csoportja (1958) 145 ezer főre csökkent (1962). (Forrás: KSH)

lehangoló téesz

A téesz a földeken elterülő gyár

A termelőszövetkezeti átalakítás alapjaiban változtatta meg a hagyományos munkamegosztást: a parasztság nemcsak a földjét, hanem az önállóságát is elvesztette. A falvak gazdasági és társadalmi struktúrája átalakult, eltűnt a hagyományos paraszti réteg és annak kultúrája, mezőgazdasági ismeretei – helyükre a Kádár-korszak tipikus kockaházaiban élő agrármunkások kerültek. A vidék szervezésének mintája a város lett. A téesz a földeken elterülő gyár, munkás pedig az, aki ott dolgozik, s aki a szocialista munkásokat megillető telepen él.

kockaház

Kádár kockák. Forrás: MTI/ archív

A vallás a nép ópiuma

A vidék életének korábban fontos keretét adó egyházak is elvesztették jelentőségüket. Az Állami Egyházügyi Hivatal létrehozásával és a politikai rendőrség közreműködésével ellenőrizték tevékenységüket. Az egyház csak a hívők vallásos szükségleteinek minimumát biztosíthatta. A vallásos világnézet számos pályán hátrányt vagy egyenesen kizáró okot jelentett, az állam pedig a sajtón és az oktatáson keresztül támadta a vallás intézményeit. Az ünnepek elvesztették vallási jellegüket: névadó ünnepséget tartottak a keresztelő helyett, a bérmálkozás/konfirmáció szerepét átvette az úttörő-avatás, az esküvőkből és a temetésekből eltűnt a vallási tartalom. Az állam tevékenysége sikeres volt, a vallásgyakorlók, és a hitoktatásban résztvevők száma is drasztikusan visszaesett.

hitoktatás

A hitoktatásban résztvevők számának alakulása (saját szerkesztésű ábra)

Elkeseredett altalaj

Azt várhattuk, hogy a magyar vidék a rendszerváltás után onnan folytathatja, ahol negyven évvel korábban abbahagyta. Az elfojtott energiák felszabadulnak, a kárpótlás után újraindulnak a kisgazdaságok, a piaci viszonyok rendet tesznek a tervalkuk káoszában. Azonban nem így történt.

A nyolcvanas évekre kialakult a nagyüzemi mezőgazdaság, a háztájik és a téesz melléküzemágak világa: a Szovjetunió piacára épülő termeléssel, saját technológiai rendszerekkel, a kádári pragmatizmust és a hazai agárkultúrát elsajátító elittel. A szisztéma a rendszerváltással pillanatok alatt összeomlott. Igaz, ez a megtermelt mennyiségben nem mutatkozik meg látványosan: 1991 és 1995 között a termelés csak 6,5 százalékkal esett vissza. A hozzáadott érték azonban majdnem 40 százalékkal csökkent, a foglalkoztatás és a beruházás pedig kevesebb, mint felére esett vissza – több mint 300 ezer ember veszítette el a munkáját az agráriumban.

A mezőgazdasági nagyüzem idővel magára talált. Stabilizálódtak a tulajdonviszonyok, a státuszuk nagy részét megőrző agrárelit újraszervezte termelését és piacait. A tőke és technológiaigényes pozíciókban a nemzetközi rendszerek mellett hazai cégcsoportok is teret tudtak szerezni.

Ebbe a folyamatba azonban a vidéki társadalom nagy része nem tudott, nem tud bekapcsolódni. Hiányzott ugyanis a munkaerő-intenzív technológiák széleskörű elterjesztéséhez szükséges tőke, szaktudás és társadalmi háttér. A rendszerváltás a földet vissza tudta adni, de negyven év elveszett tőkeakkumulációját nem. A vállalkozói készségek és a szaktudás gyűjtését ugyancsak nulláról kellett kezdeni. A kisbirtok működéséhez szükséges együttműködést nemcsak a szövetkezés szitokszóvá válása nehezíti. Elsorvadt a lehetőségeket feltáró, példát mutató elit, hiányoztak az összefogást, kockázatvállalást elősegítő intézmények és kulturális minták.

letöltés

Beatrice: Utálom az egész XX. századot

A vidék erejét nem a föld adja, hanem az ott élő emberek és közösségek. Ezt az erőt vették el a történelem csapásai. A hagyományok megszakadtak, a tudás és a tőke felhalmozását újra kell kezdeni.  Az együttműködés és a bizalom tapasztalatokra, egymás kiismerésére és közös kultúrára épül – itt is a majdnem semmiből indultunk. Sőt, sok esetben hátrébbról, mert előbb fel kellett dolgozni az elmúlt időszak fájdalmas élményeit. Az alulról építkezés több évszázados altalaját majdnem öt évtizeden át hordta el és keserítette a kegyetlen sodrás. Lassú, nehéz és sérülékeny a regenerálódás.