Menü
Sorozatok

Szövet, Természet és közösség, Tudósok

Nem csak az erdő lehet szép

SZERZŐ:

A Természet és közösségek sorozatban olyan kutatók, kutatások szerepelnek, akik és amelyek a természet és az ember dolgainak kölcsönhatásait tárják fel. A sorozat második részében Bartus Gáborral készítettünk interjút, aki amellett, hogy oktatóként és kutatóként foglalkozik a fenntarthatóság kérdéskörével, az Országgyűlés Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanácsának titkáraként részt is vesz hazánk fenntarthatósági politikájának alakításában. 

Bartus végleges_smallTermészeti környezetünkhöz való viszonyunkkal kapcsolatos egyik legfontosabb fogalom a fenntarthatóság. Hogyan érdemes a fenntarthatóságról beszélni?

Elsőként azt fontos látnunk, hogy a fenntarthatóság normatív fogalom, azaz összekapcsolódik értékekkel, célokkal. Ha környezeti kérdésekről van szó, értékekkel összefüggő előfeltevéseken keresztül próbáljuk meg értelmezni, hogy mi történik a világban és a felhalmozott tudást cselekvésre is fel akarjuk használni. Ez teljesen természetes dolog. A probléma az, hogy sokan vannak olyanok, akiket ezek az előfeltevések megakadályoznak abban, hogy bizonyos tényeket észrevegyenek. Ezzel van egyébként összefüggésben az, hogy sok különböző értelmezés van arról, hogy mit jelent a fenntartható fejlődés.

Melyek ezek?

A fenntarthatóság egy ENSZ-bizottság által kidolgozott, legáltalánosabban elfogadott definíciója szerint a társadalmi változásoknak olyan folyamata, amelyekben a jelenbeli igények kielégítése során nem kockáztatjuk azt, hogy a következő generációknak is lehetőségük legyen saját igényeik kielégítésére. Ezt a meghatározást kevesen szokták vitatni. Ki az, aki rosszat akarna a következő generációknak, gyerekeinknek, unokáinknak? Ugyanakkor, ha a definíció alapján bármit is tenni akarunk – akár a kormányzat, akár a vállalatok, akár az egyes emberek – lényegében azt tapasztaljuk, hogy a meghatározásból nehéz bármilyen eligazító tartalmat kibogozni, konkrét cselekvések nem következnek belőle.

Miért?

Az alapvető nehézség az, hogy nehéz megmondani, mik is a jövő generáció igényei. Ebből következően mindenki elkezdte a saját képére formálni a fogalmat, attól függően, hogy a saját társadalma vagy az emberiség előrehaladása szempontjából mit gondol üdvösnek.

Egy gyakori értelmezés a természeti környezet állapotára fókuszál. Ebből a szempontból a fenntarthatóság emelt szintű környezetvédelemnek tekinthető, környezetvédelem 2.0-nak is mondhatjuk. Egyéb – társadalmi, gazdasági szempontok – pedig csak annyiban relevánsak, amennyiben a természeti fenntarthatóságot lehet szolgálni velük.

Egy másik, erősen ideologikus értelmezési mód, amelyben a fenntarthatóságot az antikapitalista álláspont alátámasztására használják. Szerintük a nem fenntartható folyamatokban tulajdonképpen a kapitalizmus válságjelenségeit fedezhetjük fel. Bizonyos értelmiségi gondolatok szerint a fenntarthatóság a világ összes problémájának megoldását jelentheti. Eszerint az a fenntartható állapot, amikor nincs bűnözés, szegénység és háborúk. A fenntarthatóság pedig az a politikai cselekvést szervező fogalom, amelyben ehhez az utópikus állapothoz közelebb kerülhetünk.

Erdő1_fortepan_11939_small

FOTO:FORTEPAN/ Kurutz Márton

 

Ön milyen értelmezést ajánl?

Én az említetteknél pragmatikusabb és tágabb fókuszú megközelítést gondolnék gyümölcsözőnek. Szerintem célszerű úgy értelmezési keretet választanunk, hogy szét tudjuk választani, mi fenntarthatósági probléma, és mi nem az. Ez nagyban megkönnyítheti a gyakorlati alkalmazást. A másik fontos szempont, hogy a választott értelmezés hasznos eszköz legyen a gyakorlati döntésekhez.

Ez a probléma élesen merült fel, amikor a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiát újítottuk meg. Mi a hazai kutatók véleményének megismerése és a nemzetközi szakirodalom alapján egy olyan értelmezés mellett döntöttünk, amely az országok stratégiái között nem mondható tipikusnak, de nem is teljesen egyedi találmány.

Mi ez az értelmezés?

Az értelmezési keret két felismerésre támaszkodik. Az egyik azt mondja, hogy a nemzetek sikerességét a különböző tőkéik nagysága és minősége határozza meg. Alapvetően négy tőkefajtát különböztethetünk meg: a fizikai tőkét, a társadalmi tőkét, a humán tőkét és a természeti tőkét is. Ez a szemlélet azért különösen hasznos, mert támpontokat ad a gyakorlati döntésekhez. Segítségével szisztematikusan tudunk foglalkozni olyan problémákkal, amelyek alapvetően határozzák meg, hogy mennyire lehet sikeres és élhető Magyarország. Például hazánk az az ország, ahol a legtöbb ideje folyamatosan csökken a népesség. Vagy nálunk az egyik legalacsonyabb európai összehasonlításban a bizalom szintje – a társadalom egyes tagjai, valamint az emberek és a különböző intézmények között is. A problémák mindegyikének az az alapja, hogy a jelen jólétét arra alapozzuk, hogy feléljük a különböző tőkéinket.

A megközelítés másik pillére annak felismerése, hogy sok olyan intézményünk létezik, amivel jelenbeli döntéseink költségét a jövőre tudjuk ruházni. Ennek legegyszerűbb példája a pénzbeli eladósodás. A mi megközelítésünk szerint a jövő felélését úgy lehet megakadályozni, ha létrehozunk új kontrollmechanizmusokat, amik ezt megakadályozzák. Egy ilyen eszköz lehet a döntéshozók szembesítése intézkedéseik hosszú távú hatásaival. Például különböző fenntarthatósági hatásvizsgálatok formájában. Vagy az, hogy különböző intézmények – például a jövő nemzedékek ombudsmanja, az NFFT –figyelik a döntéseket, és szóvá teszik, ha káros hosszú távú hatásaik lehetnek. Ez az intézményrendszer puha oldala. Kemény eszköznek lehet tekinteni, hogy az Alaptörvénybe bekerült az 50%-os adósságkorlát. Szerintünk ezek a lehetséges módjai annak, hogy pragmatikus szálakat vigyünk a fenntarthatóságról szóló közbeszédbe.

Mennyire lehet ezeket az elveket a gyakorlatban érvényesíteni?

Erre a kérdésre fél év múlva okosabban tudok válaszolni, amikor elkészül a keretstratégia első előrehaladási jelentése, ami az első két évet fogja áttekinteni. Ezért most csak a benyomásaim alapján tudok válaszolni.

Furcsa paradoxonnal állunk szemben. Egyfelől létrehoztunk egy nagyon fejlett fenntarthatósági intézményrendszert. Csak az Alaptörvényben három nagyon fontos alapjog szerepel ezzel kapcsolatban. Az egyik maga a fenntarthatóság elve, a másik az egészséges környezethez való jog, a harmadik pedig jövő nemzedékek védelme. Ugyanakkor megfigyelhető egy “életünket és vérünket, de zabot azt nem” típusú gondolkodás. Általában mindenki egyetért az elvekkel, de az egyedi döntéseknél azt gondolják, az éppen rájuk nem vonatkozik. A fenntarthatósági gondolkodás különböző erővel jelenik meg a különböző területeken. Például egyes humán területeken nagyon erősen jelen van, ilyen például hazánk demográfiai helyzete. Ennek javítására számos intézkedést hoztak, aminek első eredményeit lehet is látni. Más kulcsterületeken ezeket a szempontokat egyelőre kevésbé lehet felismerni. Ilyennek tartom az oktatást, ahol az elmúlt évek reformjait inkább a rövid távú szempontok vezették. És azt gondolom, hogy a környezetvédelmi intézményrendszer hatékonysága is csökkent. A személyi és intézményi változások miatt nem tudjuk, hogy ez a közeljövőben miképpen fog alakulni.

Különösen fájó a környezeti- és természetvédelmi szakpolitikák hanyatlása egy olyan országban, aminek különös felelőssége lenne Európa természeti tőkéjének megőrzésében. Kevesen tudják, hogy hazánkban a területnagysághoz viszonyítva a megőrzendő természeti tőke, ökológiai sokféleség messze meghalad bármilyen más uniós országot. Azt még nem tudtuk kitalálni, hogy ezt a sokféleséget hogyan lehet saját sikerünk szolgálatába állítani.

Beszéljünk egy kicsit Magyarország környezeti helyzetéről!

Van itt egy érdekes történet: a szocialista tervgazdaság egy pozitív járulékos hatása volt, hogy az ipari fejlesztések nagyon koncentráltak voltak. Ezeken a helyeken jellemzően kő-kövön nem maradt. De ahol nem voltak ilyen fejlesztések, ott viszonylag kiterjedt, összefüggő természetes élőhelyek maradtak meg. A rendszerváltás óta ezzel szemben az intenzív útépítési mánia felszabdalja a korábban egységesen megmaradt élőhelyeket. A települések is elkezdtek terjeszkedni, hihetetlen intenzitással kezdtük lebetonozni a területeinket. És nem csak könnyen feláldozható – például – barnazónákban, hanem ott is, ahol ez a természeti kincs pusztításával is járt. Ezek a folyamatok oda vezettek, hogy az ország természetes borítottságú, biológiailag aktív felülete radikálisan csökkent az elmúlt 25 évben.

A másik dolog, amivel nem tudunk mit kezdeni, az a mezőgazdaság. Azt kevesen tudják, hogy a biodiverzitás csökkenésében egy OECD-becslés szerint tízszer nagyobb szerepe van a mezőgazdasági tevékenységnek, mint az üvegházhatásnak, vagy bármilyen más tényezőnek. Itt az a probléma, hogy az addig változatos természetes élőhelyeket nagy területen felváltja egy monokultúra. Az uniós agrártámogatások logikája szerint is a szántóföldi növénytermesztésnek van előnye. Pedig ökológiai vagy vízgazdálkodási szempontból az lenne a hosszú távú érdekünk, hogy a szántóföldi termelést visszaszorítsuk, és területet adjunk vissza a természetes ökoszisztémáknak, például a folyók mentén. Más területeken pedig a mezőgazdasági tevékenységeket kellene átalakítani az állattenyésztés, gyümölcstermesztés, szőlészet javára. Ennek azonban kevés jele van. A területhasználat kulcskérdés lenne, de az ezzel kapcsolatos tudásunkat nem sikerült lefordítani a szakpolitika nyelvére.

Észreveszek egy olyan érzéki csalódást, hogy azzal, hogy nem használunk a mezőgazdaságban génmódosított élőlényeket (GMO-kat), és ebben egységes álláspontot képvisel lényegében minden szereplő, ezzel mintha kipipáltuk volna a vidék teendőit a természet megóvásával kapcsolatban. Ez szerintem egy a rossz lelkiismeret megnyugtató eszköz. Ha azzal kell elszámolni, hogy a területhasználatban, mezőgazdaságban, vízhasználatban a hosszú távú fenntarthatósági szempontokat mennyire érvényesítettük, akkor sok mindent kell végiggondolni, és ennek csak kis szelete a GMO-mentesség. Ha a többi tényezővel nem foglalkozunk, akkor a GMO-mentesség fenntartásának sok értelme nincs.

Duna_fortepan_42567_small

FOTO:FORTEPAN/ id. Konok Tamás

 

A Duna hazánk egyik legfontosabb természeti értéke és szimbóluma. Mi a helyzet a Dunával?

Az alapvető kérdés az, mit gondolunk egy folyó szerepéről az adott társadalomban. Mennyire tekintjük üzemvízcsatornának, aminek a vizét mindenféle ipari vagy mezőgazdasági célra, közlekedési folyosónak vagy energiaforrásnak lehet használni? Vagy mennyire tekintjük egyfajta ökológiai-kulturális térnek? A korábban végzett számításaink alapján nagyobb társadalmi haszon származik abból, ha a Dunát megőrizzük viszonylag természetközeli állapotában. Ehhez képest a hajózóút fejlesztésnek nem sok hozadéka van, vagy ami van is, az elsősorban nem magyar hajóstársaságoknál, hanem holland meg osztrák cégeknél csapódik le. Felmerül a kérdés, hogy a magyar adófizetők pénzén miért tegyük tönkre a Dunánkat, azért, hogy bizonyos nyugati cégek nyereségét növeljük.

Sokan azt mondják, hogy mivel a rendszerváltás fontos szimbolikus politikai aktusa volt a bős-nagymarosi erőmű elleni tiltakozás, a politika tabuként kezeli a folyók gazdasági hasznosítását. Ezért nem lehet újabb vízlépcső vagy vízerőmű építését szorgalmazni, vagy ezért nem lehet radikálisan kiszélesíteni a Dunát, mint hajózó utat. Holott valószínűleg nem erről van szó, hanem arról, hogy a különböző számításokból mindig az jött ki, hogy Duna természetes állapotának a megőrzése a legelőnyösebb társadalmi szempontból. Ezzel szemben azt, hogy a gazdasági szempontú hasznosítással járnánk jobban, még senki nem tudta bizonyítani.

És hogy állunk klímaváltozás-ügyben?

A klímaváltozással kapcsolatban két dolgot említenék. Az egyik a mitigációnak nevezett dolog, ami az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését jelenti, például a megújuló energia arányának növelésével. Ebben nem állunk rosszul, hiszen az elmúlt években Magyarország üvegházhatásúgáz-kibocsátása érzékelhetően csökkent. Az EU-ban Ciprussal együtt 1990 óta mi csökkentettük legjobban az üh-gázok kibocsátását. De fontos azt is látni, minek köszönhetjük ezt a látványos csökkentést. Itt ugyanis olyan megoldásokat alkalmaztunk, amelyek nem biztos, hogy hosszú távon fenntarthatóak lesznek. Nem biztos, hogy előremutató az, ha biomassza címén rönkfákat égetünk el erőművekben, vagy hogy nagyon sok áramot importálunk. Ebben az esetben az importált energia megtermelése során kibocsátott káros anyag nem a mi mérlegünkben jelenik meg, hanem ott, ahol megtermelik. Ha a megújuló energiák arányát nem növeljük, ha az épületek energiahatékonyságán nem javítunk, az gyakorlatilag azt jelenti, ezeket a beruházásokat később kell megtenni.

A klímapolitika másik eszköze az adaptáció. A klímaváltozás hatásaihoz ugyanis akkor is alkalmazkodni kellene, ha jövőre mindenki kibocsátásmentessé tenné a gazdaságát. Például a csapadékmennyiség eloszlásának megváltozása miatt. Itt, az adaptáció területén jóval több erőfeszítésre lenne szükség. Vissza lehet kanyarodni a mezőgazdasághoz. A használt szántóföldek aránya alapvetően befolyásolja az árvizek, aszályok alakulását. A szántóföldek nem tudják megtartani a csapadékot, hogy például amikor később nem esik, a növények akkor is elegendő vízhez jussanak.

Eddig arról beszéltünk, az átfogó problémákat hogyan tudják nagy, komplex állami rendszerek megoldani. Hogy néz ki a fenntarthatóság kicsiben, az egyén szintjén?

Érdemes meglehetősen tágan és hétköznapian közelíteni. A kulcs egyfajta egészséges erkölcsi alapállás, amelyben az ember nem csak a rövid távú anyagi szempontokra van figyelemmel, hanem kicsit tágasabbra tekint. Hosszú távra tervez például a saját családjával kapcsolatban.

Fontos azonban, hogy ez egy szint után meghaladja az emberi teljesítőképességet, ezért kell a közösség, a kormányzat felelősségét is felvetni. Még ha van is bennünk morális késztetés, hogy figyeljünk a döntéseink hosszú távú hatásaira, ezeknek egy része bonyolult és láthatatlan, és így nem elvárható számbavételük minden helyzetben.

Ha így tekintjük a dolgokat, akkor ki tudjuk mondani, hogy mi az egyén és mi a közösség felelőssége. Az emberek felelőssége az, hogy a tőlük elvárható mértékig figyeljenek oda döntéseik következményeire, a közösség felelőssége pedig az, hogy működjenek a megfelelő intézmények.

Mező_fortepan_55613_small

FOTO:FORTEPAN/ Magyar Bálint

 

Közügyeink kapcsán fontos kérdés, hogy az adott problémát hogyan ábrázoljuk, mik azok a fő képek, amelyek eszünkbe jutnak egy ügy kapcsán. Milyen képekkel illusztrálná azokat a környezeti kihívásokat, amelyekkel hazánknak szembesülnie kell?

Ez egy nagyon jó kérdés, mert az egyik fő probléma az, hogy mit érzékelünk. A közérzet az, hogy a természet az erdőt jelenti. Tehát ha vannak erdőink, és azok szép állapotban vannak, szépek a fák, akkor tulajdonképpen a természettel minden rendben van.

Ugyanakkor, ha egy gazda felszánt egy gyepet, mert nem vette észre, hogy ott értékes terület van, az nem sokakat mozgat meg. Arra sem gondolunk, mikor kimegyünk egy lápos vidékre, ahol nem fás társulások a jellemzők, hanem gyom jellegű növényzetet látunk, hogy ott adott esetben nagyobb lehet a biodiverzitás, mint bizonyos erdőtársulásokban. Ezt a fajta szépséget vagy sokféleséget ma már nem tudjuk észrevenni. Nemcsak az erdő lehet szép, hanem a más típusú ökoszisztémáink, tájaink is.